Így menekülünk el az érzések elől
Elcsépeljük azokat a pillanatokat, amik valódiak lehetnének, sőt azok is. Csupán, mi, akik rettegünk az újabb csalódástól és mindenféle elköteleződéstől, még ha látjuk is, inkább szemet hunyunk felette. Egy meg nem sejtett pillanatban egyszer csak valaki ott van az életünkben. Akivel jó ( illetve jó lehetne), akivel játszmák nélkül is működik. Mégis elmenekülünk, pedig mennyivel könnyebb lenne szeretni.
Elmélyülünk egy érintéssel, egy összebújással, és aztán jön a kijózanító pofon, hogy a másik vajon mit gondol? Mit érez? Mert belőle sokat kiolvasni nem lehet. Falak, falak és korlátok mind a két félben.
Tűnődés azon, vajon tényleg érdekel-e minket a másik? Aztán megveregetjük a saját kis vállunkat, hogy „rendben van, lépjünk inkább tovább, mert ez túl sok lenne nekünk…”. És a kör tovább folytatódik. Újra és újra ugyanabban a dinamikában találjuk magunkat.
Esélyt sem adunk a boldogságra. Esélyt sem adunk önmagunknak az életre. Esélyt arra, hogy valami valódi kerekedjen ki az egészből. Megvétózzuk az életet, mert okosabbnak gondoljuk magunkat annál, hogy átengedjük az irányítást. Pedig, ha csak egy percre megállunk, akkor észrevesszük azt, hogy nincsenek véletlen találkozások. Hogy üzenettel érkeznek az életünkbe ezek az emberek. Talán pont azért, hogy felnyissák a szemünket arról, hogy végre itt van az ideje annak, hogy szeressünk, hogy szeretve legyünk
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez