Igenis szét kell csúszni ahhoz, hogy a végén jól legyél
„Minden sikeres Férfi mögött egy Nő áll.” De arról miért nem beszélünk ennyire nyíltan, hogy mi van akkor, ha a Nő összeroppan a ránehezedő súly alatt? Miért nem beszélünk nyíltan az idegösszeomlásról? Miért szégyelljük még mindig ezt? Az idegösszeomlás egy létező állapot, és nem csak idegen szóként van jelen az Értelmező Kéziszótárban.
Nem csak egy kifejezés, amivel nem kell törődni, amit a szőnyeg alá seperhetünk. Nem csak egy kifejezés, amitől félni kell és rettegni, és menekülni előle, mert ki tudja mi lesz, ha elér minket. Az idegösszeomlás nem harap, hanem figyelmeztet. Figyelmeztet, hogy valami nincsen rendben. És a lehető legharmonikusabbnak tűnő párkapcsolatba is egyik pillanatról a másikra beleállhat a kés, nem kell az összeomláshoz évekig, hónapokig elhúzódó negatív időszaknak bekövetkeznie. A változások is előhozhatják: hirtelen túl sok lesz a teher, a mázsássúly, és az adott személy képtelen tovább cipelni őket egy kis megpihenés nélkül.
Törődni kell a belső világoddal éppúgy, mint a külsővel. Törődni kell önmagaddal éppúgy, mint a partnereddel. Nem várhatod el a másiktól, hogy egy füttyentésre ugorjon, amikor éppen nem érzed magad jól. Nem várhatod el a másiktól, hogy téged rakjon az első helyre, mindennel és mindenkivel szemben. Tudom milyen, mikor egyik percről a másikra megkattansz, mert valami nem úgy történik, ahogy te azt eltervezted: elmenekülsz a helyszínről, amilyen gyorsan csak tudsz, és az van benned, hogy nem számítasz a másiknak eléggé, hogy valójában feleslegesnek tűnsz és miért is kéne maradnod. Ezek pont olyan gondolatok, amiket többségében nem engedsz be a lelkedbe és a gondolataid közé sem, mert belül tisztában vagy vele, hogy nem igazak, hogy pusztán a félelmed generálja őket. A félelem, ami azért van, hogy meggátolja a tudatot a kiegyensúlyozott boldogságban. A félelem, amitől van, hogy nem kapsz levegőt, amitől úgy érzed, hogy történnie kéne valaminek, de annyira intenzív, hogy egyszerűen lefagysz. Lefagysz és reszketsz, s ilyenkor van, hogy olyanokat üvöltünk ki magunkból, amit pár órával később már nem is gondolunk komolyan, sőt. Pánikrohamnak is nevezhető, csak nem kimondottan az, inkább félelemroham és kötöttség ellen való lázadás: minden jó, és pontosan ez a legijesztőbb benne. A jó. A valódiság. Az egyszerűség. Hogy sehol máshol nem lennél szívesebben.
Az ismeretlentől félünk. Lehet akármennyi párkapcsolat mögöttünk, az Igazi mindig másabb lesz, mindig egy ismeretlen útra terel minket, amitől teljesen normálisan félünk. Csak sose tagadd le a félelmed. Sose tagadd le azt, hogy te is tartasz valamitől, amit nem tudsz rendesen megmagyarázni, vagy amit mások nem értenek meg. Nem nekik kell megérteniük, hogy mi zajlik benned, hanem csak és kizárólag saját magadnak. Nem nekik kell megfelelni, hanem csak és kizárólag önmagadnak. Igen, hajlamosak vagyunk arra, hogy próbáljunk néha erőnkön felül megfelelni a családunknak, a barátainknak, a haverjainknak, az idegeneknek, a partnerünknek, a tanárainknak, viszont egy valakit kifelejtünk ilyenkor: saját magunkat. Mert többnyire annyira törekszünk arra, hogy másokat kielégítsünk, - lelkileg és szívügyileg és bizalomszinten egyaránt -, hogy ebben a rengeteg érzelmi túlhevülésben magunkat helyezzük az alsó polcra. Azt hisszük, hogy mi ráérünk. Azt hisszük, hogy attól leszünk teljes emberek, ha másoknak megfelelünk, ha másoknak alárendeljük magunkat. Azt hisszük, hogy magunkkal törődni önzőség és gyengeség, és az a jó és önzetlen ember, aki minden pillanatban másokkal törődik. Elfelejtjük azt, hogy e két dolog közti egyensúlyt kéne megtalálni ahhoz, hogy egészségesek legyünk. Elfelejtjük azt, hogyha mi saját magunkkal nem vagyunk rendben, akkor hiába próbálkozunk, de a többiekkel sem leszünk 100%-ban rendben. Elfelejtjük azt, hogy a világ egy tükör, és igen, ahogy a valóságban, úgy metaforikusan is igaz, hogy a tükör néhanap bekoszolódik, eltörik, vagy épp torzan mutatja meg azt, aki belenéz. Ilyenkor nem kidobni kell, hanem megjavítani, vagy legalábbis törekedni arra, hogy helyrehozzuk azt, ami elromlott: és ez, magunkba nézés nélkül nem működik.
Tehát igen, igenis meg kell engednünk magunknak az összeomlást ahhoz, hogy jól legyünk a végére. Nem az a gyengeség, ha megmutatod a rossz oldaladat is, hanem az a gyenge, aki elrejti ezeket. Aki tudja, hogy mik a hibái, csak elrejti önmaga és a külvilág ellen is, mert könnyebb elmenekülni, mint szembenézni a dolgokkal. Szembenézni a valósággal, a valódival, az egyszerűséggel, az érzelmeinkkel. Szembenézni azzal, amit az összezuhanásunk napjáig már egészen megszoktunk és magunkévá tettünk: ha a megszokásról kiderül, hogy mégsem klappolt, az még nagyobb félelmet és feszültséget kreál bennünk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez