Idővel megtanulsz elengedni
Furcsa, de az első reggel, amikor úgy ébredtem fel, hogy ma nem vagyok olyan rosszkedvű, és tudtam nevetni kicsit, bűntudatom volt. Bűntudatom, amiatt, hogy oké-e az, hogy én már tudok kicsit is jobban lenni? Nevetségesen hangzik, mégis így volt. Az ember néha maga sem érti, hogy a benne lévő folyamatok, hogyan tudnak változni és alakulni. Hogy mennyire megmutatja az élet, hogy mindig van tovább. Hogy az a mérhetetlen mázsás súly, ami nyomta a mellkasomat, enyhülni látszott. Hogy már nem akartam tovább ostorozni saját magamat egy olyan dologért, amiért mai fejjel már tudom, nem csak én tartoztam felelősséggel. Büdös lett az önsajnálat.
Megértetettem, hogy dönthetek. Ugyanis az élet nem áll meg, az idő gyorsan telik, és bár azt nem dönthetem el, hogy emberek hogyan állnak majd hozzám, de azt eldönthetem, hogy én hogyan reagálok. Ahogyan azt is eldönthetem, hogy milyen irányból nézem a dolgokat. Választhatok egy olyan életet is, ahol a saját szabályaim és határaim keretein belül működöm. És beengedhetem az új dolgokat, megélhetem az apró örömöket. Bezárhatom az ajtót a múltam előtt, és kinyithatom a jelenem felé.
És ma ezen az októberi őszi napon más ember vagyok már. Ma ezen az októberi őszi napon még ugyan óvatosan, de tudok újra mosolyogni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez