Hullámvasútra ültem ahhoz, hogy elengedjelek
De nagyon nem mindegy. Földre ültetett az elengedés, és lehelt még egy csókot az ajkamra. Emlékekkel nehezítette a vállam, melengette, majd összeszorította a szívem. Kért, hogy maradjak még ülve, és egy pillanatra valóra váltottam az általa teremtett illúziót, miszerint innen képtelen vagyok felkelni – ezért magamat megadva, engedelmesen csücsültem a földre. Aztán eszembe jutott a hullámvasút, az eddig bejárt út, és szép lassan tudatosult bennem, hogy nem más, hanem bizony az utójáték ül velem szemben. Erőt vettem magamon, és elővettem a jómodorom. Kezemet nyújtottam, és búcsúzni kezdtem – mert innen természetesen felállok, és mihamarabb újra útnak indulok.
És hogy ez volt-e az utolsó ilyen alkalom? Amíg benne vagyok, nem tudhatom. De a messzi távlatból majd képes leszek egyszer látni és megmondani. Sőt, képes leszek lerajzolni, és lefesteni a saját hullámvasutam, amire akkor váltottam jegyet, amikor eldöntöttem, hogy végleg elbúcsúzom Tőled. De mindehhez először természetesen, távol kell lennem – ezért most fogom magam, és tényleg elengedlek.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez