Hogyan teremtek rendet az elmémben?
Akezdet kezdetén, amikor a tudatos önismeret útjára léptem és egy játszmámat, mintámat sikerült kihámoznom, meg is álltam az oknál, és már ennek is örültem, mint majom a farkának. Olykor visszavezettem a múltba, ahonnan elindult a téves minta, de ez önmagában még mindig nem hozott gyógyulást. Mostanság, már óva is intek mindenkit, saját tapasztalatból, hogy többet időzzön a kiinduló ponton, mint amennyit szükséges. Nagyon bele lehet ragadni és ebből csodálatos áldozati mintát gyártani, meg hasonló finomságokat.
Például, azért vagyok ilyen a férfiakkal, mert gyerekkoromban apámmal nem volt jó a kapcsolatom. Stb.
Bár jó lehet a felismerés, én is megkeresem ha tudom, de a jelenben nem sok haszna van. Ezzel nem oldottunk meg egy cipelt mintát, csupán elkendőztük, sőt, az intelligens egonkkal, most már kézzel fogható magyarázatunk van arra, hogy miért defektes az autónk, és ezzel az okkal, akár egy életen át is takarózhatunk és kibújhatunk a felelősség alól, de akkor a várt változásnak is búcsút inthetünk.
“A kérdések, a nézőpont váltásnak a megengedése fog kimozdítani egy beragadt állapotból.”
Az egész folyamatot, egy éppen aktuális felismerésemről, azért is szerettem volna kendőzetlenül, nagyon őszintén megosztani, mert most frissen benne voltam én is egy ilyen helyreállító tapasztalatban és tudom, hogy sokunknak a gyakorlati hogyan a legködösebb rész az önismeretben.
Kiváltani nem tudom és nem is szeretném a kihagyhatatlanul szükséges önmunkát.
A történetünk, a személyünk egyedi, de szemléltetve az én lépéseimet, a gondolataimat, saját felismeréseimet, lehet, hogy valakinek már ez is hasznosan beilleszthető kezdőlökés, a saját gyógyulásának útján.
A következő lépéseket, mindig egy minta felderítésénél, megértésénél és átírásánál használom:
Mi a legelső reakció, mondat amit az adutt szituáció, vagy állapot benyomott most benyomott rajtam (vagy amivel egy ideje nem tudok megbirkózni)?
Az én esetemben, a kiinduló pont, hogy minden olyan helyzet, ahol elveszik tőlem a látszólagos lehetőséget, hogy magamtól bebizonyítsam, hogy megállom a helyem, szélsőséges érzéseket vált ki belőlem.
Az első mondat ilyenkor a fejemben(ez nagyon sokat tud segíteni): “Miért hiszi azt, hogy nem vagyok képes rá?!”
Miért fáj, ez a gondolatom? Honnan ered ez a seb, mikor tapasztaltam ehhez hasonlót legelőször?
Ha sikerült őszintén megfogalmazni az első kérdésre a választ, akkor következik, hogy ránézek a egom támadásnak vélt sebére és annak eredendő kiinduló pontjára. Jelen esetemben, a “Miért hiszi azt, hogy nem vagyok képes rá?” Honnan, minek okán indult el bennem ez az egész érzés?
Ha megvan, nem időzöm rajta, és bár lehet, hogy több felismerés és születik ilyenkor, hogy ez is, meg az is, innen eredhet, hanem csak felhoztam a tudatomba semlegesen, amolyan egy egyszerű, megértő rálátásként. Nem hibáztatom a múltat, a környezetemet, sem pedig magamat, és nem teszem magamra az áldozat glóriáját. Csak konstatálom a kiinduló pontot. Ez az elmének, mint balzsamozó magyarázat, szükséges gyógyír, de a tudatos énünknek, ez csak egy száraz információ.
Pl: Gyerekkoromban sokszor akartam bizonyítani, hogy elég ügyes, jó kislány vagyok és tévesen, az akkori énem, azt a következtetést vonta le a vélt tapasztalataiból, hogy az eredményeim határozzák meg a helyemet, az értékemet a világban.
Innen indította az elmém a játszmát, az alapprogramot, ami ezután mindig bekapcsolt ha segíteni, irányítani akartak, és ami egyben egy öntudatlan hajtóerő is volt, a céljaim útján. (Megállok felismerni, hogy utóbbiért hálás is lehetek, mert egy bizonyos pontig haszna is volt!)
Felismerem, hogy tévesen értelmeztem a felém irányuló segítséget, útmutatást és a kontrollmániám mögött is, egyfajta bizonyítási vágy bújt meg. Bebizonyítani, hogy képes vagyok kézben tartani a és sikerre vinni a feladataimat. A segítség elfogadása nem egyenlő azzal, hogy én kudarcot vallottam.
Kinek akarok valójában bizonyítani?J És miért hiszi az elmém, hogy ez fontos szempont a létezésemhez? Mit társítok az eredményeimhez?
Látszólag, első sorban az édesanyámnak, valójában önmagammal szemben bántott a kudarc lehetősége. (Önszeretet seb) Én emeltem fel mindig egyre magasabbra azt az képzeletbeli lécét, fenntartva ezzel az egom játszmáját.
Erre építettem az önszeretetem mércéjének egy részét is. A hibásan integrált gyermekkori következtetésemből adódóan, fontossá vált, hogy teljesítsek, eredményeket mutathassak fel, mert tudat alatt, ettől éreztem magam hasznosnak és értékesnek.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez