Hiányzol, de tovább lépek, mert magamat választottam
Hosszú hetek teltek el, de még mindig élesen emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna Pontosan emlékszem arra, hogy mennyire sírtam, ahogyan hazafelé tartottam, mert tudtam, hogy ez most végleges. Tudtam, hogy valóban vége van.
A kapcsolatunk messze volt a tökéletestől, de mégis megvolt a mi kis világunk. Sokan nem értették körülöttem, hogy miért ragaszkodom ennyire hozzád, de amondó vagyok, hogy egy kívülálló harmadik sosem fog belelátni két ember kapcsolatába. Megvoltak a belső vicceink, olyan szavaink, amelyek jelentését csak mi tudtuk, és humorérzékünk, amit csak mi értünk.
Nem tudom mi az oka annak, hogy ennyire nehezen ismertem fel a red flageket, amik ott lobogtak az arcom előtt. Pedig tudtam, hogy te csak fele annyira vagy benne ebben a kapcsolatban, mint én. Fele annyi energiát is teszel csak bele. Mindig voltak titkaid, értelmetlen történeteid, kifogásaid, de sokszor szemet hunytam felette. Homokba dugtam a fejemet, mert akartam ezt a kapcsolatot veled.
Mélyen legbelül tudtam, hogy ez nem helyes. Mindig tudtam, hogy jobbat érdemlek, de nem akartalak elengedni. Visszanézek, és magamat hibáztatom, amiért naiv voltam, és azt hittem, az a megoldás, ha saját magamat áltatom. Mindig tudtad, mit akarsz és nem én voltam. Legalábbis nem úgy, ahogyan én azt szerettem volna.
Nem fogok hazudni. Még mindig hiányzol. Hiányzol minden alkalommal, amikor meglátok valami vicceset, amit egyből neked mesélnék el. Hiányzol, amikor meghallom a dalt, ami akkor szólt, amikor együtt utaztunk a repülőn. Hiányzol még akkor is, ha ebédidő van a munkahelyemen, és emlékszem azokra a napokra, amikor hamburgert és krumplit ettünk két pofára, nevetve.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez