Hányszor adtam túl sokat?
Magam elé bámulva, főleg magamra, de az egész világra mérgesen, megbántva törlöm le a könnyeim csendesen. Megtanulhattam volna a leckét, tudhatnám jól, hogy ez nem mehet így, ez nem fenntartható, nem kivitelezhető, és egyáltalán nem jövedelmező - nekem. Nem lehetek mindig én a szikla, nem vigyázhatok mindenkire, nem adhatom oda mindig a mindenem. Mi marad akkor nekem?
Mert nem kapom vissza, mert van, aki erre egyáltalán nem is érdemes. Eszembe jut, hogy ez a sok jóság, mind felesleges. Miért csinálom? Hát egyáltalán nem érdemes. Aztán eszembe jut az is, hogy ez nem így van, én nagyon nem ezt tanultam. Tudhatnám, hogy a szeretet nem válogat, csak árad. Hogy bármennyire fáj is most, mindvégig én voltam az, aki boldog volt, aki valójában gazdagodott – mert adni tudott. Az fáj tulajdonképpen, hogy elfogyott, hogy képtelen vagyok. Elfogyott a szikra, az odaadás és a lendület. Az a bajom, hogy nem találom a bizalmasom, az én angyalom, aki rám mosolyogva és hajam simítva talpra állít. Hogy adhassam, amit adni tudok és akarok. Hogy ne essek tévedésbe, és ne válogasson a szeretetem – csak áradjon.
Lehet, hogy sokszor elvettek tőlem, és belőlem, de forrás végig bennem volt – még mindig bennem van. Talpra állok így vagy úgy, visszaszerzem az odaadásom, a tenni akarásom, a jóságom. Mert nyilvánvalóan akad, lakozik még bennem. Nem hagyom, hogy konokká váljon, önző legyen, és követeljen az adni akarásom, a szeretetem. Akkor sem, ha ezegyszer egyedül kell felkelnem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez