Hajnali gondolatok
Máshogy ér a reggel. Lassan nyitom szemem, lelkemen a nyugalom érzete pihen. Nem szorít a mellkasom már, nem fojtogatja hirtelen feltörő hiány. Csak a csend dobolását hallgatom fülemben. Régen ismerősnek hitt érzések kavarognak fejemben, míg alvó arcodat figyelem.
Gondolataid nyugodt köröket rónak az éterben, ahogy órákra elfeleded a mindennapok rohanó feladatrengetegét. Itt megpihen a lelked. Csendesen tartom a teret, míg hallgatom ütemes szívverésed és a hosszú percekkel tovasétálnak gondjaim a múltba, ahol a mindennapjaimat jelentették.
Vágytam már erre. Más karokban, más álmokban jártam, mindig kutattam azt az egy pillanatnyi biztonságot ami sosen volt igazán az enyém. Mindig kétségek gyötörtek, amik egy napon egytől egyig váltak valósággá szememben. Évek mentek el mellettem, míg mástól vártam a megváltást, ami bennem nem születhetett meg. Félelmeim hálójában ülve elfogadtam, hogy ennyi az élet, ez minden, amit selejt lelkem megérdemelhet. Azt hittem sosem leszek megfelelő ember. Mindig túl okos, túl érzelmes, túl alacsony, túl formás, túl aggódó, túl gondolkodó, túl görcsösen boldogságba ezer körömmel kapaszkodó lélek voltam. Nem hittem abban, hogy az élet akkor talál rám amikor már nincs semmim.
Levetőztem az út közben és a mérföldkövek mellé tettem gondjaimat. Meztelenül, fázva fordultam a nap felé, üresen és célok nélkül, amikor felmelegítette a lelkem a remény. Számtalan forgatókönyvből sétáltam ki így. Sosem maradt más nekem csak az apró suttogás, ami halkan biztatott tovább – alig nagyobb hanggal, mint a hajnali szél sóhaja -, hogy „mindegy most mi lesz, csak lépj tovább”. Mindig újraterveztem, míg foltoztam fájdalom ütötte golyózápor lelkemet. Megalkottam a falakat, és tudtam, hogy nem engedhetek. Túl nyilvánvaló prédává lettem. Üvöltött rólam, hogy egy kis szeretetért könnyen bevehető célpont vagyok. Nem rejtettem el a kulcsot. Bárki ki-be járhatott rajtam, nem hoztak semmit és elvittek mindent.
Patáik után csak a kiürült kétségek sikolyai visszhangoztak lelkem falán. Lassan csordogál vissza elmémbe az ébrenlét, mintha infúzión csepegtetnék a nyugtatót a szívembe, érzem, hogy most ez az a pillanat. Lehunyt szemhéjam mögött nem látom a szakadatlanul forgó filmvásznon peregni múltam eseményeit, nem érzem szívemben veszteségem fojtogató terhét. Azt hittem üres vagyok, hisz minden érzésem foglyul ejtették, megalázták, kihasználták és meghurcolták, pedig csupán kitakarították a szennyest az új érzésekre. Üres vagyok, de a csend üressége kong bennem, mint ezernyi hangot adó tibeti hangtál szélén járó fadarab, úgy sétálom körbe lelkem új birodalmát. Nem ismerem minden új vonását, lassan ismerek magamra az ölelő karok szabadságában.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez