'Hagyni kell, hogy az ember saját maga fedezze fel az életet és a szerelmet.' – interjú Hilde Ostby-val, a „Titokzatos Memória” szerzőpárosának egyik tagjával
Hilde Ostby 1975-ben született, Norvégiában, és jelenleg is ott él a családjával. Író és újságíró. A közös interjúnk pont tavaly év vége felé, a COVID elején próbált létrejönni – így a COVID közbeszólásával, és azzal, hogy Hilde éppen az aktuális könyvét írta, majd fejezte be, amit előreláthatólag most októberben fognak piacra dobni, nagyban megnehezítette eme interjú létrejöttét, de végül szerencsére létrejött. De hogyan fogunk erre az időszakra emlékezni? Mi a „Titokzatos Memória” valójában? És hányféle depresszió létezhet?
Ha az örökkévalóságig újra és újra kéne élnie az egyik legboldogabb emlékét az életéből, akkor melyik pillanatot választaná?
Ez nem csak nehéz, de bonyolult kérdés is, és nem is tudom pontosan megmondani rá a választ, mert egyrészt nehéz választani az eddigi emlékeim közül, másrészt pedig őszintén remélem, hogy a legjobb emlékeim még előttem állnak. De természetesen az esküvőm, vagy amikor a kislányomat először tartottam a karomban, illetve, amikor az első könyvemet először a kezembe vettem, mind-mind nagyon jó emlékek. Viszont, hogy a BBC-ben vendég legyek, vagy a The Times-szal beszélgessek, ezek egy életre szóló álmok.
Boldogságnak számít az is, hogy nyáron egy parkban ülünk, piknikezünk a barátokkal, vagy a lányommal kitakarítjuk a házat szombat reggel. Hajlamosak vagyunk könnyen elfelejtkezni arról, hogy az a nap, ami számunkra normális és eseménytelen, az olyan országokban ritka, ahol majdnem mindennapos háború dúl, és bizonytalanság lengi körbe az emberek életét. Hajlamosak vagyunk ezekkel a napokkal nem törődni, mert számunkra unalmasak, viszont az ilyen eseménytelen és stresszmentes napokat is dédelgetni kell – elsősorban azért, mert a memóriánk úgy van felépítve, hogy a nagy és különleges és emlékezetes eseményekre és emlékeinkre ilyen eseménytelen napon vissza tudjunk emlékezni. Tehát valamilyen szinten, minden egymásra épül, és az, hogy unalmas, valójában nem létező fogalom.
A memóriát két részre lehet osztani: először is, hogy az emberek emlékezete miként csoportosítja egy csoportba azokat a történéseket, amik kevésbé izgalmasabbak – mint például a fogmosást, másrészt pedig azokat, amik valamiért kiemelkednek, valamiért fontosak, illetve valamiért különlegesek a számunkra. Vagyis a két rész elnevezése nem más, mint különleges vagy nem különleges. Maradjunk az előző példánál: néha meg kell vizsgálnom a fogkefét, hogy valóban rendesen mossa-e a fogaimat (és mindig így teszek), viszont így a fogmosás az állandó és megszokott események kategóriájába kerül, a nem különleges memóriába. Ez viszont egy félrevezető mechanizmus, mivel hajlamos elhitetni velünk, hogy csak és kizárólag a nagy pillanatok a fontosak, és a kicsire oda sem kell figyelni.
Ebből kiindulva, és visszatérve a kérdésedre, talán az én legboldogabb pillanatom éppen az lenne, amikor egyedül voltam Rómában és nem csináltam mást, csak ültem az egyik padon? Hiszen a boldogság akkor is megtörténhet, ha éppen semmilyen nyilvánvaló okunk nincs arra, hogy boldogok legyünk.
Történelem szakon végzett az egyetemen, valahol azt olvastam, hogy szellemtörténésznek nevezték. Mit tanult pontosan?
Nem, nem vagyok szellemtörténész, de az Oslói Egyetem Eszmetörténet szakán tanultam, ami annyit jelent, hogy a nyugati kultúrtörténetből, az Odüsszeiából, szereztem meg a diplomámat. Aztán Shakespeare Viharjára szakosodtam, hogy általa megértsem a reneszánszi-i alkímia nézőpontját, a modern tudomány fontos előfutárát, véleményem szerint. Semmi varázslat, és nem is egyéb hasonló dolgokra kell gondolni, hanem arról van szó, hogy hogyan látták a világot azokkal a titkos kapcsolatokkal, amiket a tudósok manipulálni tudtak – sok teoretikus szerint, ugyanez az ötlet inspirálta Newtont is, hogy egyáltalán a gravitációról elmélkedjen.
Négyév van Ön és a testvére, Ylva, között, és van még egy lány testvérük, aki a könyvben is néha fel-felbukkan. Mit gondol, mit tanít meg egy embernek az, miben jó, ha megismeri az egyke fogalmát a testvérszerep mellett?
Három lánytestvérem van, Ylva a harmadik, és én vagyok a legidősebb. Nagyon nehéz körülmények között nőttünk fel, és nem igazán tudok még a vele való kapcsolatomról, vagy a családommal lévő kapcsolatomról beszélni, mert túl fájdalmas. Talán egyszer a jövőben…
„Az emberi agy egy olyan sziget, amelyet csak a rajta kívül úszó csónakból tudunk feltérképezni.”
Azt nyilatkozta egyszer, hogy az emlékezet a kreativitás egyik fontos építőköve. Lehet azt állítani, hogy a „Titokzatos Memória” egyrészt a saját kutatása is volt ahhoz, hogy a következő könyve témáját jobban összetudja rakni? Minden könyve valahogy kapcsolatban áll egymással?
A könyveim összefüggnek egymással, igen. A kreativitásról szóló könyvem Norvégiában már lassan másfélévvel ezelőtt megjelent, csak Angliában, Amerikában, Kanadában és Ausztráliában fog majd most ősszel megjelenni, de nem tudtam, hogy könyvet fogok írni a kreativitásról, miközben a „Titokzatos Memóriát” írtuk Ylvával. Utólag mindenesetre logikus lépésnek tűnik: a memória kreatív, mi emberek pedig újra rekonstruáljuk az emlékeinket, folyamatosan újraírjuk az élettörténetünket, miközben élünk, és egyre többet és többet értünk meg, ráadásul képesek vagyunk arra, hogy olyat hitessünk el magunkkal, hogy megtapasztaltunk valami olyat, ami valójában sosem történt meg.
Mindez azt bizonyítja, hogy az agy megállás nélkül széleskörűen kreatív, viszont a memóriakutatás nem tudta megmagyarázni, hogy honnan kapunk „aha pillanatokat”, vagy hogy hogyan találunk ki olyan dolgokat, mint például, hogy mit jelent valójában a flow, vagyis az áramlás. Miután bicikli baleset ért, aminek következtében megsérült a fejem, rengeteg ötletáramlat ért, amiket meg kellett vizsgálnom. Innen jött az igencsak belsőkésztetés, hogy fel szerettem volna használni a tudásomat ahhoz, hogy mélyebbre tudjak menni a kreativitás területén. Vajon mi játszódik le az agyban egy kreatív folyamat előtt és közben és után? Vajon mi kell az agynak ahhoz, hogy ötletelni tudjon, hogy inspirálódjon és hogy mindezeket a gyakorlatba is be tudja ültetni?
Meglepőmódon, a kreatív-, és a memóriakutatók nem igazán folytatnak beszélgetéseket egymással... Így úgy gondolok a könyvemre, mint egyfajta híd e két terület között, de ennél is fontosabb mindkét könyvnél, hogy az emberi agy csodáiról szól. Azokról a csodákról, amiknek a feléről még semmiféle tudásunk, de talán még elképzelésünk sincsen. Az emberi agy egy olyan sziget, amelyet csak a rajta kívül úszó csónakból tudunk feltérképezni.
Egyik generációnak sem kell mindig újra és újrakezdenie, hanem újra és újra feltalálhatunk valami mást.
Térjünk vissza a „Titokzatos Memóriára”, hiszen ez egy olyan könyv egy olyan témával, amiről az örökkévalóságig lehetne beszélgetni. Az emlékezés önzőség?
Nem, egyáltalán nem. A legtöbb ember számára teljesen normális és természetes az, hogy létezik az emlékezés. Vannak olyanok, akiknek nagyon homályos emlékeik vannak, és vannak néhányan, akiknek kifejezetten erős emlékezetük van. Mi emberek nagyon különbözőek vagyunk, és ezért is alakult az ki, hogy nem más, mint az emberiség vált a bolygó vezető fajává: mert képesek vagyunk együttműködni, képesek vagyunk információkat megosztani egymással, és mert leírjuk azt, amit megtanultunk. Ezért van az, hogy nem kell mindig elölről kezdenünk, nem kell minden generációnak először feltalálni a kereket, hanem újra és újra feltalálhatunk valami mást, ami már magába foglalja az előtte feltalált tárgyakat. Képesek vagyunk tanulni. A kollektív memóriánk, a közös emlékezetünk azt eredményezi, hogy minden generáció több lehet az előző generációnál. Az emlékezés így egyáltalán nem önzőség, hanem épp ellenkezőleg.
Azt szokták mondani, hogy „ha már az emlékeinkbe sem bízhatnánk, akkor mégis mibe?” A könyvük pedig valamilyen szinten azt mondja, hogy az emlékeink nem mindig az igazságot tükrözik vissza. Nem tartottak a negatív visszhangtól a könyv megjelenése után?
Nem, attól nem féltünk. Azt egyértelműen kijelenthetjük, hogy mindenben, amire emlékszünk, vannak igazságmagok még akkor is, ha a részletekre rosszul emlékezünk. Általában a részleteknél szokott hiba csúszni a gépezetbe, a részletekre nem szoktunk százszázalékosan emlékezni: milyen színű pulóver volt rajtad életed első csókjánál például. De valójában tényleg olyan fontos ez? A lényeg maga a csók!
Az emlékezés ténylegesen nem azért létezik, (ezért van az, hogy inkább megbízhatatlan, mint megbízható), hogy minden adott szituációra, minden apró részletre is emlékezni tudjunk, ami a múltunkban történt, hanem azért van, hogy fel tudjuk építeni a jövőképünket. Ebből is kitűnik, hogy az emlékek csupáncsak építőkövei a jobb jövő felé vezető törekvéseinknek. Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy ahhoz, hogy stabil lehessen a jövőnk, nem szabad félvállról venni a múltat.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez