Ha tiszta érzelmekre vágyunk, a sebezhetőség az egyetlen út
Ott ül a múltcsomagom előtt a földön, kérdőn néz rám, óvatos kezekkel, szeretettel kicsomagolhatja –e végérvényesen a léleknyomorítót, a felejteni valót, és felrakhatja -e a polcra a szépségest, a gyönyörködtetőt. Fürkészve figyel, hatással van e még rám a sok kormos, elrongyolódott múltdarab. Szeret engem. Múltam csomagjából elővett kincsek, amikre oly büszke vagyok, már az ő kincsei is. Én hoztam őket létre, az én sikereim, de ő máshogyan, a szerelem szemével nézi őket. Mától ugyanúgy dédelgeti az emlékeimet, akárcsak én, szeretteimet ugyanolyan becsben tartja, a múlt színes fotóit ugyanolyan odaadással nézegeti. Többes számban beszél, és én engedem, hadd legyen büszke erre a rengeteg szépségre.
Szabad bejárása van a múlt helyszínekhez, ő mégsem él ezzel. Tudja, hogy mindig lesz szoba, amit bátran bejárhat. És lesz olyan, a hetedik, ahol mégsem érez késztetést, hogy körülnézzen, mert a jelenünk szempontjából már semmi jelentősége.
Megtanultam a leckét én is: ha tiszta érzelmekre vágyunk a sebezhetőség, a fedetlen, retusálatlan, igazi arcunk, és a kipakolt múltcsomagunk az egyetlen út. Sebezhetőség az is, hogy felkelünk nap, mint nap úgy, hogy szeretünk valakit, aki nem is biztos, hogy viszontszeret, nem tudja garantálni az érzelmi biztonságunkat, aki el is hagyhat egy figyelmeztető szó nélkül, aki vagy hű lesz halála napjáig, vagy elárul holnap. Sebezhetőnek lenni annyi, mint lebontani tégláról téglára az ego-falakat, a védelmi vonalat, és engedni hadd omoljon a földre láthatatlan védőruhánk, lépünk csak ki belőle nyugodtan, bátran, felvértezve a szerelem sebei ellen. Ha szeretünk valakit, akkor elkerülhetetlen, hogy érzelmileg kiszolgáltatottá váljunk, és talán ijesztő, de ez az élet normális rendje.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez