Futunk, elesünk és felállunk. Majd újrakezdjük!
Életem azon szakaszához érkeztem, ahol megfontolom mivel töltsem az időmet és azt is, hogy kivel. Ez nem nagyképűség, csupán értékelem magam annyira, hogy tudjam mennyire értékes az időm. Úgy, ahogy neked aki épp játszol tudnod kellene, hogy milyen fontos egy ember ideje.
Képtelen vagyok hamisnak tűnni, nem vagyok megvásárolható. Nem fogadom el, hogy azt hiszi valaki, hogy nincs szükségem szép szavakra, egy csokor virágra és arra, hogy kinyissák előttem az ajtót. Ahogy nem fogadom el, hogy ha valaki azt hiszi egy kislány vagyok akinek nincs jobb dolga mint játékokat játszani. Már nem fér bele, hogy olyanokkal üljek egy asztalnál, akik ha felállok vagy elfordulok rólam beszélnek. Igen, ahogy telik az idő egyre kevesebb szék van az asztalomnál, de tudom, hogy akik ott vannak ők értem vannak. Nem hiszek abban, hogy ha valaki akar engem nem talál megoldást rá, ahogy abban sem, hogy nincs ideje vagy nem volt lehetősége velem lenni. Nem hiszek az önbecsapásban sem, nem akarok hamis reményeket kergetni mert nem érnek semmit. De az időm igen. Nem fér bele, hogy olyan dolgokra pazaroljam amik nem értem vannak. Tudom, hogy ez önzőnek tűnhet most, de ha egy kicsit megtanulunk így gondolkozni, tudni fogjuk, hogy ez az egyetlen módja az életben maradásnak. Az én boldogságom a másokéval szemben, mert amíg az első gondolatom önmagam, addig leszek boldog. Pontosan addig tudom magam megvédeni és az időmmel gazdálkodni, amíg vagyok olyan önző, hogy az időmet jól használom.
Az egyetlen dolog, amit megtehet az ember, hogy levonja a tanulságot és leporolja a fenekét, ha már elesett és elsétál onnan, ahol nem őszinték vele, ahol nincs számára tisztelet és onnan ahol nem értékelik Őt!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez