Ha visszamehetnél azokba az időkbe, amikor úsztál és versenyeztél, viszont a mai gondolkodásmódoddal és tudatoddal, akkor lenne olyan, amit másképpen csinálnál most, mint akkor?

Nehéz és súlyos kérdés, mert nem lehetek a szüleim helyében, az edzők helyében, az a rendszer meghatározta ezt a mezőt. A sport és a szocializmus karöltve jártak, kódolva volt az eredmény az embertelen munka árán. És ez még a jobbik eset, itt nem voltak akasztások, gyilkosságok, csak korrupció és kivételezés. A gyerekeim is sportolnak, ma is vannak gondok a sportban, amiket azonnal látok, és nem szeretném felmenteni az embereket. De a hang az edzésen már nem ugyanaz. Ma a pénz dominál, hogy az miért jobb, azt nem tudom, igazságtalan ez is. A kapitalizmus kilöki a gyengéket, ez nagy teher ma. Ahogy a politika és hamis kommunikáció is felzabálja a jó művészetet, szóval jó, ha ezzel tisztában vagyunk.

Gondolom hallottad, hogy Magyarország az Isztambuli egyezményt elutasította. Mi volt az első gondolatod, amikor tudomást szereztél erről, és szerinted miért születhetett meg ez a döntés?

Az, hogy az Isztambuli egyezmény évek óta nagyon megosztja a feminista közeget, és hogy a genderalapú felfogástól (a genderizmustól) el kell válnia a feminizmusnak. A feminizmus nem áldozhatja fel a női nemet; ha elfogadod a ratifikációt, azt mondod nincsenek nemek, és nincs speciális női életút, ez az egyik kritika, ami baloldalról éri az egyezményt, jogosan egyébként. Ugyanakkor nagyon fontos lenne egy ilyen törvény, a családon belüli erőszak, a láthatatlan erőszak és általában a kiszolgáltatottság az iskolákban, intézményekben, gyermekotthonokban, családokban nagyon erősen jelen van társadalmunkban. Sőt, a tudományban, a művészetben is. (Ezt a kettő belülről ismerem.) A bántalmazás, a zaklatás büntetendő. Az erőszak vétek. És nincs rá törvény, jogi lépések, segítség sincs, ennél nagyobb baj nem nagyon érhet egy személyes sorsot. A kereszténység ezt nem söpörheti le. Épp keresztényként mondom ezt. A jobboldal is megérett a feminizmusra.

És szerinted, akik otthon voltak bezárva az elmúlt hónapokban a karantén miatt, és bántalmazott családban élnek/nevelkednek, ők hogyan lesznek képesek újra szocializálódni most, vagy amikor minden visszaáll a régi kerékvágásba? és egyáltalán hogyan látod, idővel minden olyan lesz, mint a járvány előtt, vagy az emberekre jó hatással volt a bezártság és a lelassultság?

Soha semmi nem lesz már ugyanolyan, még nincs vége, nem tudjuk, mi lesz. Talán egy-két év, az emberek félnek, a média megfélemlítette őket. A valódi adatok és kutatások nem jutnak el az emberekhez. Itt az új rendőrség, a felelőtlen média, a fake news. A Guardian, a Frankfurter Allgemeine, az Index, mindenhol jelen van az elfogultság, a vetítés, a fényezés és az ócsárlás, a jogosulatlan kritika. És ami mg szörnyűbb, a lincselés. A pártok tagság nélkül létrehozták a kampánymédiát. Nincs ma politika, ami megvédené az embereket, ez a baj.

Vannak a bezárkózásnak előnyei, de ez alkat kérdése. Az anyákra rengeteg munka hárul, az apákra is. Egyelőre elég komoly tragédiaként tekintek a karanténra. Úgy is, mint anya, és úgy is, mint alkotó művész.

Attól függetlenül, hogy megnőtt az idő, amit alkotásra fordíthattam, másrészt fel is őrölte a számtalan teendő a másik időt.

Szerinted mi a legfőbb oka annak, hogy külön van választva a férfi és női író? Mi a legnagyobb probléma azzal, hogy nem nevezik meg rendesen a Nőket, hogy például „írónő/szerkesztő”, hanem elintézik azzal, ahogy a férfiakat, rag nélkül, hogy „író/szerkesztő”? És létezik női írás?

Ez nyelvi megoldás, ez jutott. Annak az ára, hogy a nőket több száz éve mellőzték az irodalomból. Ez olyan, mintha a nők nem énekelhetnének egy kórusban, mert rájuk fogják, hogy nincs jó hangjuk.

Felszabadító, hogy ma a könyvkiadók kiadják a műveinket. Létezik a nők irodalomtörténete, a női írás speciális históriája. Érdemes tanulmányozni! Korábban azt gondolták, jó írófeleség lehet egy nő. Na, és az milyen gyáva szó? Nem? Írófeleség, vagy az író anyja. Lánya.

Nem rég rendeztek egy kiállítást a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület galériájában, „Művésznek mentem, idegen lettem” címmel. Elsőgenerációs művészekről szólt, olyanokról, akik kívülről érkeztek a művészetbe. Te hogyan kerültél a művészeti létbe?

Kívülről, minden tekintetben, nőként és vidéki egyetemről. Gödöllőn születtem, ma Zuglóban élnek a szüleim, én egy kis faluban, többnyire, de ezt önként választottam, imádom a Dunát, és a Duna partjához közel van a házunk.

Melyik az a könyv, ha emlékszel, amelyiket először olvastál végig? Ami az első könyvélményed volt?

Stendhal, Vörös és fehér. Aztán a Bovaryné. Nádas Pétertől az Emlékiratok könyve. Így haladtam szépen, Bódis Krisztáig és Forgács Zsuzsa Bruriáig.

A saját írásaid közül melyik az, amelyik a legközelebb áll hozzád?

A legintimebb könyvem az Ikeranya, mert a gyerekek világra hozásáról szól, és a megtermékenyítésről. Most újra egy személyes könyvem jelenik meg nemsokára, nagyon jó évek voltak, amíg írhattam; Balaton lesz a címe. A balatoni nyarakról szól majd… De nem lesz felhőtlen könyv, sok vihar van a balatoni villámlásoktól. Különösen a Piócák című novellám, azt írtam meg először.

• interjú írók kiss noémi kultúra

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!