Függővé válunk az érzelmektől
Sokszor hisszük azt, hogy ha túlságosan kiadjuk magunkat, akkor életünk végéig visszaél vele a másik és lobogtatja tort ülve érzelmeink hanyatlásán. De valójában mindenkinek van kis rejtegetni valója. Mindenkinek van olyan személy az életében, akinél beakadt a lemezjátszó. De minden ember életében el fog jönni az a pont, amikor nyugodt szívvel tovább tud lépni. A sebeket nem az idő gyógyítja be, hanem a tapasztalás. Az idő nem ér semmit, ha mi azzal akarunk foglalkozni, aki itt hagyott bennünket. Viszont, ha vesszük a bátorságot és meg merjük tapasztalni a fájdalmainkat és ez által megerősödni, akkor tisztázni tudjuk a helyzetet. Üljünk le és beszéljük meg. Elképzelhető, hogy a másik hallani sem akar róla, vagy túl sokáig húztuk és elszaladt a lehetőség. Mégis, egyetlen egy szó kell, hogy legyen az utolsó: sajnálom.
Nem kell, hogy megbocsássanak nekünk, nem kell, hogy lássuk egymást, az sem kell, hogy a másik egyet értsen velünk, hiszen mindenkinek másmilyen mélyről fakadnak a sebei, mert nem csak mi okoztuk őket, voltak előttünk, lettek utánunk is. A legfontosabb, hogy ki merjem mondani, és engedjem átérezni, hogy le akarom tenni ezt a terhet a vállamról. Azt tapasztaltam, hogy az őszinte, szív legmélyebb rétegéből jövő szónak nincs negatív fogadtatása. Lehet, hogy meglepődünk egymáson, de ha már egyszer egymásba helyeztük a bizalmunkat, érdemes lenne elsimítani a múltat. Ha elengeded a téged fogva tartó gondolatokat és engeded, hogy megtörténjen a lezárás, akkor megtalálod a hozzád illő lelket. Aki a lelkünk része, úgyis vissza talál hozzánk.
Sok búcsúzás csak ideiglenes, mégse számítsunk arra vakon, hogy úgyis visszajön értünk. Merjük elengedni a szerelmet az életünkből, ha úgy hozza a sors, mert akkor valahol akad majd több és jobb fordulat. Ha elengedem a görcsöt, akkor már nem akarom megfojtani gondolataimmal a másikat. Akkor már nem akarom állandóan a másikra szánni az energiámat. Fel tudok épülni, és boldogságot tudok teremteni az életemben, és abban a pillanatban megfordul a világom. Az életben az a legjobb, hogy nem tudhatjuk, ki és mikor sétál be rajta. Fogadjuk alázattal a nehézségeket, és küzdjünk meg a múlttal, engedjük behegedni azt, amit felsértettünk, ne tépkedjük újra és újra a sebeinket. A felépített egységben végre egymás szemébe fogunk tudni majd nézni. És akkor nemcsak meglátjuk azt, amire vágyunk, hanem meg is kapjuk. Álarcok, sebek, és feltételek nélkül. De ahhoz előbb nekünk is függetlenné és feltétel nélkülivé kell váljunk, hogy át tudjuk adni magunkat.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez