Férfiszempont: “Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő.”
A közelmúltban egy II. világháborúban játszódó minisorozat ejtett rabul. Roppant találóan, A hős alakulat címet választották a 8 évvel ezelőtt megjelent 10 részes, valós események alapján elkészített sorozatnak. Volt benne egy jelenet, mely kapcsán gondolkodóba estem.
Robert “Lucky-nak” volt mersze becsöngetni ahhoz a lányhoz, akit a háború nagy részében a szívében hordozott. Hogy ne tűzdeljem tele spoilerrel a cikket, csupán annyit árulok el, hogy hősünk egy kissé reménytelen és egyben vesztes helyzetből igyekezett randit kicsikarni Vera Kellertől. A jelenet kapcsán több beszélgetés is megelevenedett előttem, melyeket idősebb korosztállyal folytattam korábbi éveim alatt, korábbi munkám kapcsán, hogy a nagyszülők történeteit már ne is említsem. Természetesen az ismerkedési, udvarlási szokásokat, illetve párkapcsolatokat, hasonlítottam össze a mostani ismerkedési, udvarlási szokásokkal, párkapcsolatokkal.
Észrevetted, hogy az idősebb korosztály párkapcsolatai mennyivel mélyebb tartalommal bírnak, illetve bírtak a ma kialakult párkapcsolatokkal ellentétben, ahol sok esetben a felszínesség a jellemző? Itt jegyzem meg rögtön, hogy szerencsére vannak kivételek manapság is, akik képesek értékes kapcsolatot fenntartani, csupán az arány fordult meg elég rendesen az elmúlt évtizedekhez képest.
Szóval, míg Robert “Lucky” Leckie ott fűzte Vera Kellert a lány tornácán, valami szöget ütött a fejembe. Az első gondolatom egy idézet volt William Shakespeare-től, mely így szól: “Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő.” Ugye ennek az idézetnek ez esetben nem sok értelmét látod? Ígérem, mire a cikk végére érsz, megérted, miért pont ez a gondolat ugrott be elsőnek, csak figyelj!
Az emberiség számára mindig kellett egy név, egy cselekedet, egy arc, akire felnézhetett, aki inspirálta. Ez így is van rendjén. Csakhogy a 20. század derekán valami megváltozott. A média irányába terelgetett, majd hirdetett és felkarolt emberek korszakalkotó személyekké nőtték ki magukat, s mindenki rájuk akart hasonlítani életvitel szempontjából, vagy éppen külső megjelenés szempontjából. A világháborút követően a nőknél Rita Hayworth majd Marilyn Monroe indított el egy lavinát, míg a férfiaknál a katonás külsőt levetkőzve Elvis Presley, és később Marlon Brando, akik eszembe jutnak, mint divatnagykövetek. Azt hiszem akkor rég mindenki szeretett volna kicsit Marilyn Monroe-ra, vagy éppen Elvis Presly-re hasonlítani, illetve olyan életet élni, mint Ők akkoriban.
Manapság a közösségi portáloknak köszönhetően rengeteg az önjelölt “sztár” kiket milliók követnek és több ezer példa létezik előttünk, akikhez hasonlíthatunk. Ezzel még mindig semmi probléma nem lenne, abban az esetben, ha a követők nem kompenzálásra használnák mások életének követését. A probléma pedig pontosan itt kezdődik. Ugyanis rengeteg ember létezik, aki nem találja a helyét a Világban, nincsenek céljaik, csupán elérhetetlennek tűnő vágyaik. Bátran kijelenthetem, hogy létezik egy jó nagy réteg, akik még saját magukat sem ismerik igazán.
Egy ember, aki nem ismeri saját magát, könnyen vesz fel szerepet, s játszik el a gondolattal, hogy olyan életet él, melyeket a közösségi portálokon lát nap, mint nap, csak éppen konkrét célok, tervek létezése hiányzik annak érdekében, hogy elérje a kívánt életszínvonalat. Egy ember, aki csak vágyakozik, de nem cselekszik, mentálisan roppant instabil, hiszen folyamatosan leértékeli saját magát állandó csalódottságában.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez