Nagyszüleink világában ha egy férfi kapott egy pofont a nőtől, eszébe se jutott visszaütni. Ez a mai világban már nem feltétlenül van így. Manapság a férfiak is nyugodtan visszaütnek, attól függetlenül, hogy utána esetleg előállítják, vagy bírósági ügy lesz belőle, és börtönbe kerül. A nők elkezdenek elférfiasodni, amire egyetlen magyarázat lehet, mégpedig hogy helyt kell állniuk az élet minden területén, főként ha egyedülálló anya szerepben élnek, és elkezdenek felvenni férfias attitűdöket (nem az agresszióra gondolok), miközben, és ezzel párhuzamosan, a férfiak elkezdtek elnőiesedni. Úgy próbálnak közeledni egymáshoz, hogy közben távolodnak egymástól.

A nő igazi férfira, a férfi meg igazi nőre vágyik, mégis azt látjuk és tapasztaljuk, hogy ezeket az eredeti identitásokat kezdik elveszíteni az emberek, és történetesen az agresszivitási szint mind a nőknél, mind a férfiaknál az egyre emelkedőbb skálán kúszik fölfele. 

A 19. században Európában, különösen Angliában minél kövérebb volt valaki, annál nagyobb tiszteletet érdemelt, mert ez azt jelentette, hogy jólétben élt az illető. Az elmúlt évszázadokban a napbarnított bőr szégyellni való dolog volt a nyugaton, tulajdonképpen a napszámosok bélyege. Folyamatosan változik a kor nő- és férfiideálja is. A régi korok nőideáljait ma túlsúlyosnak titulálnák és intenzív diétát javasolnának neki, pedig jó pár évtizeddel ezelőtt istenítették őket. Ma a nők nagy része, hogy megfeleljenek a férfiaknak, elkezdtek fogyókúrázni, és felbukkant az anorexia, mint betegség. Ekkor a nő már nem a férfinak akar tetszeni, hiszen ha megkérdeznénk az utcán tíz férfit, abból kilenc valószínűleg azt mondaná, hogy számára egy anorexiás nő nem vonzó. Itt ugyanis már nem a másik nemnek való tetszés a cél, ez már sokkal inkább egy önsanyargató, befelé fordult állapotot mutat. Ugyan más irányból, de a férfiaknál is megjelenik a diszfunkciós magatartás: amikor valaki már annyit foglalkozik magával, hogy elveszíti a férfiasságát, akkor egy nőnek az már nem tetszik. Ha az utcán tíz nőt állítanánk meg, és őket kérdeznénk, hogy milyen az igazi férfi, akkor nem ezekkel az attitűdökkel, nem ezekkel a női jellemvonásokkal fogják leírni a férfias férfit. 

A férfiak versengenek a férfiakkal a nők kegyeiért, a nők pedig versengenek a nőkkel a férfiak kegyeiért. Ami a két nemben közös, mind a kettő túl akar élni, mint ahogy az élővilág minden egyes tagja is alapvetően a túlélésre törekszik. A túlélés természetesen nem vegetálást jelent az életben, hanem egy lehetőség szerint jó, és egyre jobb minőségű túlélést. Tudva azt, hogy a földi élete bizonyossággal véges, a génjeit akarja átörökíteni. Ezt akkor tudja a legnagyobb eséllyel és biztonsággal megtenni, hogyha megtalálja az ideális ellenkező nemű párját. Mit keres a nő ezek szerint? Keresi a jó spermát, ahogy az evolúciós pszichológia fogalmaz, keresi a jó donort, keresi az igazi férfit, aki úgy tud lenni családfő, hogy benne látja majd megtestesülni a gyerekét. Egy ilyen férfi oldalán szeretne élni, hiszen itt érzi a legbiztonságosabbnak mind a saját, mind a család, mind az utódok túlélését. Keresi azt a férfit, aki megértő. Keresi azt a férfit, aki képes az együttműködésre, aki erős, aki hatalmat tud gyakorolni, de ezt kulturált és tisztességes módon teszi. De a férfi is hasonlókat keres egy nőben. Keresi a jó anyát, a megértő társat, aki szexuálisan és intellektuálisan is boldoggá tudja tenni. Ezért a férfiak között is elindul egy teljesen természetes harc a dobogóért, mert ugye mindig a dobogó legfelső fokán állót fogják elvinni.  Így hát elindul a nemek belső, mondhatni rangsorképző harca.

Ha a történelemben visszalépünk néhány évtizedet, akkor kicsit bonyolítja ezt az egész evolúciós fejlődést a második világháború utáni időszak, amikor megjelenik a „szingli nő". Az önálló nő. Az önálló nő, aki önfenntartó, aki képes gyereket szülni és fel is tudja nevelni. Ez egyébként a nem megfelelően felkészült lelkiállapotban lévő férfiaknál egyfajta kisebbségi érzést eredményezett. A versenyben maradás miatt a férfiak olyan feminin jegyeket kezdtek magukra ölteni, amikre eddig csak a nőknek volt „engedélyük". Például intenzív testformálásba fogtak. Ha megnézünk egy régi cowboyfilmet, akkor nem találunk benne kigyúrt macsókat, nem úgy, mint a schwarzeneggeri kortól kezdődően. Akkor jött az az irányzat, ami szerint egy férfi kigyúrva az igazi. Míg az egyik oldalon megjelentek az önellátó szingli nők, a másik oldalon a férfiakkal kapcsolatban megjelenik egy új fogalom: a  metroszexuális férfi. A metroszexuális férfi egy hetero ember, akinek gyerekei vannak, aki nőcsábász, aki alapvetően a nagyvárosokban él, akinek van pénze arra, hogy megvegye a legjobb ruhákat, aki stylisthoz jár, akinek úgy áll a haja, mint a divatlapok fotóin, aki borotválja a testét, aki reggeltől estig gyúr, és akinek jó illata van. A nőkhöz vonzódik, de mégiscsak kezd homoszexuális jegyeket magára ölteni. A női oldal pedig elférfiasodni látszik, a vezető pozícióban lévő nők szinte már úgy öltözködnek, mint egy férfiak, a stressztűrő képességük a tapasztalatok és a felmérések alapján egyre nagyobb.

A fejlődéstannal foglalkozva az evolúciós pszichológia követi nyomon ennek a lélektanát. A férfiak útkeresését azzal magyarázza, hogy ők bizonytalanabb helyzetben vannak. Bizonytalanabb helyzetben pedig azért, mert a nő szül, és ez bizony egy biológiai alapon kiválasztott, leosztott szerep. Nehogy lemaradjanak, a férfiak is szeretnének maguknak találni valamit, amiben nélkülözhetetlenek. Mit tud választani a férfi? Óv, védelmez, biztonságot ad. Ebben tud erősebb lenni, mint a nő. Csakhogy egy mai nő szinte már mindenre képes akár egyedül is, a férfi jelenléte, közreműködése és segítsége nélkül. Ezért napjainkra a nemek belső rangsorképző küzdelmei elszakadni látszanak az eredeti céljuktól, az ellenkező nem meghódításától, elcsábításától, és ezek a harcok egy alapvető szerepzavar, sőt szereptévesztés okán már a nemek közötti rivalizálásban is gyakran megjelennek.

• férfiszemmel férfiszempont párkapcsolat szerepek

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!