Ezért fáj annyira, ha valaki szó nélkül eltűnik az életünkből
Az elutasítás, elhagyatottság traumája fizikailag fáj. Értékes emberi kapcsolataink nagyon fontos szerepet töltenek be az életünkben. Olyannyira, hogy az elutasítás, az alkalmatlanság élménye ugyanazokat az agyterületeket aktiválja, mint a fizikai fájdalom. A kapcsolataink pedig csak megfelelő kommunikációval maradhatnak fenn, elengedhetetlen, hogy a megfelelő helyzetben a megfelelő reakcióval válaszoljunk a másiknak, és ez fordítva is működjön. Azért is fáj annyira, ha valaki szó nélkül eltűnik, mert nem tudunk reagálni, kérdezni, magyarázatot várni. Egyáltalán semmire nincs esélyünk.
Valamit korrektül lezárni, és pontot tenni a végére mindig kényelmetlen, macerás, és konfliktusokkal tarkított dolog, ami különösen a mai modern időkben nem dívik. Ma nehéz lett tisztességesen istenhozzádot mondani, a szakításnak nincs illemtana, ma nem tudunk lezárni egészen semmit, félbehagyjuk, elsétálunk onnan, és egy életen át menekülünk a kellemetlen szituációk elől, inkább lelépünk, kislisszolunk a helyzetből.
Mondhatjuk, hogy a csendből mindenki ért, és a zéró kommunikáció is egyfajta válasz. Egy elbocsátó szép üzenetet azonban mindenki megérdemel. Sokkal nagyobb a fájdalom és a sérülés, ha levegőnek nézzük, semmibe vesszük a másik embert, mint azzal, ha éretten, karakán módon felvállaljuk az elutasítást. Ha le szeretnénk zárni a kapcsolatot, a szálakat egészen el kell varrni, és néhány találkozó után nem is kell hosszasan magyarázni, miért döntöttünk a szakítás mellett. Mégis mindenki megérdemli, hogy magyarázatot kapjon, tisztán lásson, és tanuljon az esetleges hibákból. A kezdet kezdetén jobb finoman, mégis határozottan kinyilatkoztatni elképzeléseinket, vágyainkat, vagyis bölcsebb tisztázni a játék nevét. És ha a rálátások nem egyeznek, okosabb kihátrálni a történetből, mielőtt még végzetesen érzelmileg bevonódnánk, kötődni kezdenénk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez