'Én most stagnálok'– Tévhitek erről a kijelentésről

A stagnálás erő. Repülsz a felhők között, nem tűnik semmi érdemlegesnek, ez persze, hogy külső szemmel ijesztő. Te, aki benne vagy éppen, fel se fogod ezt az időszakot, hiszen „csak” lélek van test nélkül, vagy test lélek nélkül?

Hat napig maga volt a pokol. Nem tudtam feldolgozni azt az információt, hogy hogyan tévedhettem ennyire. Hogy hányszor akartam menni, mégis Isten mintha mindig azt mondta volna, hogy maradj, mert ez a te utad, ez a te helyed. Tudjátok mi a legmókásabb? Hogy abban a hat napban is ezt súgta bennem. Hogy maradjak. Hogy képletesen öljek meg mindent, ami azelőtt volt, amiből éppen kilépek, a másikat is, önmagamat is, aztán pedig maradjak. Talán most jutottam el a lényeghez, hogy a legjobb megfogalmazáshoz: A stagnálás megöli a múltad, hogy tisztalappal, valódian, 120%-ban újjáépülj.

Ismerős az a helyzet, amikor egy belső erővel küzdesz? Te már és még nem létezel, de a feldolgozás és a megértés szakaszában azzal harcolsz, amiben azelőtt hittél, láttál, és éltél? Amikor a múltad van veled szemben, és a jövőbeli éned még nincs sehol. A stagnálás az a jelen, ami a csend, a háborgó tenger ereje, és a belső szabadság kiteljesedésének édeshármasa.

Nem azt mondom, hogy hat napig tartott. Még mindig érzem a szelét, de tisztában vagyok vele, hogy ez volt az az időszak, amire rámondhatom, hogy „sosem fogom elfelejteni, hogy honnan jöttem.” Én most, harmincévesen jöttem erre a mondatra rá. Nem egy hely, nem egy családi ház, nem egy vidéki település, nem anyagi háttér, hanem egy stagnálási időszak lett a legfőbb gyökérzetem. Hogy tudjam, honnan jöttem és hova tartok.

És te tudod hova tartasz?

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!