Elrontottam.. vagy mégsem?
Mondanám, hogy másokat nem tudunk megváltoztatni.. és másokat, nem is. De magunkat, magunkon keresztül a drámánkat és a szerepeket, nagyon is. A hitünket, a meggyőződéseinket, az elvárásainkat az egész világgal szemben. Vajon mikor mondjuk, hogy valami elégséges és többé nem kérjük, inspiráljuk a mennyeire? Hol van az a pont, amit nem érzünk igazinak, mégis engedjük történni és folyni a szívünkön keresztül, hogy áradjon a tapasztalásunkba? Észrevesszük, amikor a félelem diktál bennünk, amikor túl kicsi a hitünk, s az önbecsülésünk?
Elrontjuk, mert befejezettnek tekintjük a történéseinket. Elkönyveljük rossznak, hibásnak, helytelennek, s egy életen át menekülünk megbánásunk árnyékában. Befogadjuk azt, amit magasabb szinteken kellene viszont látnunk, méltóbb formában kellene vele hálnunk, s vele eggyé válnunk.
A szeretet újra tapasztalásba hív egy élethelyzetet. Ott vagyok benne, szeretnék dolgokat belőle és áradni akarok, hogy megnyilvánulhasson a lényegem. Kérem, hogy az értékeimmel összhangban, legyen méltó lehetőségem erre. A fény nyilvánuljon meg, az isteni legyen jelen. Erőt gyűjtök, hogy nemet tudjak mondani a kevesebbre. Megfigyelem a jelenem és fegyelmezetten cselekszem a mennyeit belőlem. Minden szereplőtől, minden történéstől ezt várom, ezt követelem meg.
Engedem, hogy a szeretet mindenestül kitanítson, s tisztává tegyen. A vizsgahelyzetem feltehetően nem minősít engem, de én bizony vélekedni fogok magamról és a megnyilvánulásaimról: majd megsúgom, hogy ezúttal mit adott nekem a szeretet, s mennyit fogadtam el.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez