Elérhető vagy a szerelem számára?
Készen állsz egy új kapcsolatra? Onnan tudod, hogy már nem olyan kínzó az egyedüllét. Lényed már nem vágyik olyan fájón-sajgón egy társra, teljes egésszé váltál, nem kiabálsz, sírsz a másik feledért, egésszé váltál. Már nem figyeled sóváran az összekapaszkodó párokat, már nem a szerelemtől akarsz boldog lenni.
Már kifelé figyelsz, már meglátod a szépet, meghallod a csendet, és jólesik nézni, jó érzés hallgatni, nem időhúzás, és nem a szerencsétlen flótások időtöltése ez. Már nem erőlteted a jókedvet, a mindenkori pozitív szemléletet, nem húzol reggelente mosolyálarcot, már tudod, hogy mindenhez jogod van.
Jogod van szomorúnak lenni, és jogod van élvezni a saját társaságodat, jogod van önszerető luxusban élni önmagaddal, jogod van egyedül üldögélni, összeszűkült szemmel figyelni a horizontot, hadd törjenek utat maguknak az emlékek, és ráncigáljanak elő egy újabb fájdalmas szívleckét. Nem baj. Ez is a terv része, a fejlődés része. Mikor állsz készen? Amikor eleget voltál egyedül, és szép, büszke, méltóságot, egészséges önbizalmat sugárzó, teljes emberré varázsolódtál. A egyedüllétedben megszereztél mindent, ami kell a tovább lépéshez, önbizalmat, önszeretetet, önkritikát, és a hatékony ignorálás művészetét, mert már régen nem érdekel, mit gondolnak rólad mások.
Felépítetted magad, készen állsz. Ami elmúlt, mind szelektálva, zsákokba rendezve, örökre lezárva. Nem nyitod már fel őket, nem veszel a kezedbe egyetlen darabot sem. Nem szagolsz beléjük, nem temeted bele az arcod, nem hívsz elő emlékeket, nem vágysz vissza. Nehezedre esik már visszaidézni a vonásait, a hangja tónusára, a kedvenc szófordulataira sem emlékszel már, a mozdulatai elhalványodnak, a keze érintését sem idézed már vissza. Az emlékezés erdejében egyre távolodsz, és egy napon arra ébredsz, hogy már nem fáj. Elmúlt. Új életet építesz, új díszletekkel, minőségi, értékes, szépséges darabokkal körülvéve önmagad. Már tudod, mire nincs szükséged. Ott vannak mind, kihajítva, és gondosan lezárva a múlt zsákjaiban, hogy mint ártó, jelenedre rátelepedő, energia elszívó, kis gonosz szellemek, ki ne szabaduljanak. Életed színpadán sorra vonulnak fel az új szereplők, a nézőtéren ülve figyeled őket, már átlátsz a hamis mosolyálarcon, nem tud átejteni, becsapni egyetlen sokáig begyakorolt mozdulat sem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez