Mielőtt még valaki megijedne, hogy egy orákulum képében igyekszem klisészerű szónoklatot tartani arról, mennyire fancy és fontos az „itt és most” alapelve, megnyugtatom, hogy nem, nem ez a terv. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem a jég felszínét szeretném kapargatni. Azzal kapcsolatban sok hamis képet mutató tartalom található.

Írhatnék arról, hogy úgy érzem már jó ideje annak, hogy beszippantott egy fojtogató, örökéletűnek tűnő, ördögi kör. Arról, hogy úgy érzem mostanában felkelni is olyan rohadt nehéz. Arról, hogy az utóbbi időben fogalmam sincs, mit csinálok és néha saját magamon nevetek, holott épp semmi nevetséges nem történik abban az adott percben. De nem ez a lényeg. Nem arra kell helyezni a fókuszt, hogy mennyit bírunk még, mennyi a tűréshatárunk. 

Csak ez a szent pillanat mérvadó. Nem, nem kezdek önmarcangolásba, mert buborékszerűen fodrozódnak előttem az elszalasztott lehetőségek árnyai, vagy a jövő fenyegető, cinikus pillantásai. Kevésbé szépen fogalmazva, tojok rá. Tojok rá igen, mert az élet egy igen teátrális vicc, ha tényleg csak arról kell szólnia, hogy azon emésztjük magunkat éjt nappallá téve, vajon mikor érünk ehhez a ponthoz, vagy mikor fejezzük be azt a feladatot.

A mai nap folyamán kis lépésekben, de tovább haladtam egy fontos mérföldkővel kapcsolatban. Semmi extra, egetrengető változás nem lépett életbe, egyszerűen csak a saját tempómban próbáltam elvégezni mindazt, ami még előttem áll, de már alakulóban van. Emellett ittam egy adrenalinlöketet adó kávét, és finomat ebédeltem, ami talán nem tűnik nagy dolognak, de számomra az. Számomra valóban az, mert, ha csak azt venném figyelembe, hogy a 21. század, vért szipolyozó sűrűjében bolyongó fiatal vagyok, akit sok közömbös, apatikus, rideg reakció, bánásmód ér a nagyvilág részéről, akkor elbújnék az univerzum legapróbb szegletébe, és többet el sem mozdulnék onnan. És tudom, rengeteg, hozzám hasonló sorstárs érzi ugyanígy.

Egyszerűen csak nem igyekszünk elég nyomatékosan kihangsúlyozni, hogy teljesen rendben van, ha a mai sikersztorid abból áll, hogy felkeltél, hajat mostál, majd a reggelid mellett legalább annyi lépést tettél előre, hogy átgondoltad, nagyjából mi a haditerv a hétvégét illetően.

De nem csak ez az egyetlen ok, ami miatt úgy vélem, hogy egyedül a mai nap számít és semmi más. Egy napban, érezzük bármilyen nyomorultul is magunkat, benne vannak az apró, rutinszerű szokásaink, melyek igenis hozzátettek és tesznek a személyiségünk fejlődéséhez is. Az, hogy képesek vagyunk együtt reggelizni, legalább egy pici mosoly, jókedv kíséretében, miközben őszintén érdeklődünk arról, hogy hogy van a másik, a jövőben is erős táptalaj maradhat majd a szívünkben a hagyományokat illetően például. Az ilyen dolgok miatt vágyunk majd családra, szokásokra, programokra, és arra, hogy rájöjjünk, tényleg a mai nap számít igazán. Egy nevetéssel teli, romantikus, euforikus, vagy lélegzetelállító pillanat sem tér vissza. Egyetlen élményt sem tudunk és fogunk átélni ugyanúgy.

• életszemlélet lélekhangok materiális

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!