Egy összetört szív sóhaja
Miért érezzük úgy, hogy mások a szenvedéseinkből töltekeznek? Miféle beteg képzet ez? Nyilván nem általánosítható ez minden emberre. Mégis félek, ha látják, hogy még mindig fáj, hogy nem akar csökkenni, múlni, ez a vészjósló, mardosó kín, akkor majd lecsapnak rám, és szétszednek, mint egy tigris az áldozatát.
Álcázó művész lettem. Nappal elrejtem a fájó érzéseket, estig száműzöm őket a gondolataimból. Nappal beengedem a sok-sok pozitív eseményt, a barátok, a család szeretetét, hiszen ez ad erőt minden egyes nap. És ez óv meg, hogy kiálljam a szívemet cafatokra tépő kínt, hogy esténként elviseljem azt, amit elviselhetetlennek hittem.
Bárcsak tudnám, hová tűntél. Bárcsak még egyszer, csak egyetlen egyszer hallanám, ahogyan becézve magadhoz ölelsz, és arról beszélsz, milyen csodás életünk van, mert itt vagyunk egymásnak, Te, és Én. Mi ketten, egy külön világot alkotva.
„Életemben először éreztem magam egésznek, elevennek és szabadnak. Te voltál a lelkem hiányzó darabja, a levegő a tüdőmben, a vér az ereimben. Azt hiszem, ha van reinkarnáció, mi egy pár voltunk minden előző életünkben…” /J. A. Redmerski/
De eltűntél, és elporladt a hozzám visszavezető térkép is. Talán ha te is a csillagokat nézed, és engeded, hogy vezessenek, akkor van esélyed arra, hogy kitörj az ócska szerepből, és ha hozzám nem is, de önmagadhoz visszatérj. Mert hidd el, azt akarom, hogy boldog légy, hogy úgy ragyogjon a szemed, ahogyan akkor ragyogott, amikor a rosszul sikerült nagy kérdés ellenére is igent mondtam, és elfogadtam a szerelmünket jelképező gyűrűt. Ez a gyűrű azóta értékes szimbólummá vált. Szimbóluma egy halhatatlan szerelemnek, amelynek a fényét kioltották.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez