Egy kapcsolat megéréséhez idő kell
A szeretetnek, szerelemnek nincsenek szakaszai, de a párkapcsolatnak végig kell lépdelnie a fejlődés fokain. A szerelem kezdeti bódult, euforikus, fantázia által vezérelt lebegésében sem időt, sem teret nem érzékelünk, a másik ember valódi énje rejtve marad, egy pozitív tulajdonságokkal felruházott ideált látunk. Ebben az összeolvadó, szimbiózis szerelem szakaszban legyünk óvatosak, sok torzítás színezi a másikról alkotott képet, a reális kép kialakulásához is idő kell.
Gyakran ott követjük el a hibát, hogy nem engedjük az induló párkapcsolatot végighaladni a fejlődési szakaszokon, nem hagyjuk, hogy szárba szökkenjen, majd virágba boruljon, és végül egyáltalán nem, vagy pedig csak félgőzzel gondozzuk, magára hagyjuk, elfelejtjük virágoztatni.
Nagy hiba, hogy a párkapcsolat nem csupán a rendkívül elfoglalt mai ember komfortérzetét szolgálja ki, hanem terápiaként, gyógyírként fogjuk fel egyedüllét ellen, mert hát hiába mondunk el szinte mindent virtuálisan, emberi érintésre, testi kontaktusra, ölelésre van a leginkább szükségünk. Szükségleteinket párkapcsolatnak álcázzuk: az anyagi jólétet, az érzelmi, és szexuális biztonságot, az életszínvonalat, a közös vállalkozást szépen becsomagoljuk a párkapcsolat színes selyempapírjába, még masnival is átkötjük, hagy lássa a külvilág a külcsínt.
A szerelem pedig nem gyógyszer, ennek ellenére egyik kapcsolatból a másikba sodródunk, sóváran és szeretet éhesen újabb megerősítő, pozitív visszajelzésekre várva: szerethető, értékes ember vagyok, megérdemlem, hogy valaki a karjaiba zárjon, és megossza velem a mindennapjait. Egy párkapcsolat nem terápia, ezt kellene megértenie mindenkinek. Nem gyógyító eljárás önértékelési zavarok leküzdésére, nem önbizalom-tréning, és nem gyógyszer gyermekkorban elszenvedett traumák feldolgozására. Mindenkinek valóban készen kellene állnia egy új szerelemre, méghozzá úgy, hogy az egyedüllétben szerezte meg a megfelelő szintű önismeretet, önbizalmat, és önbecsülést. Szomorú, lelki sérült társfüggők klónhadserege ez a mai társadalom, mindenki az ideális párkapcsolatot hajszolja, és csorbult egóját, sebesült, vagy sosem volt önbecsülését a szerelemben akarja megszerezni.
Pedig az érzelmileg érett szerelem nem a folyamatos pozitív visszajelzést várja sóváran, hanem adni, szórni akarja a szerelmet. Milyen szerencsés az a kötelék, ahol mindkét fél ilyen módon adja a szerelem bőségét, mert akkor mindketten kapnak is. Érzelmi fogyatékos világunkban fontos örömforrássá vált a szerelem, miközben azt hisszük, felnőttként vagyunk jelen benne. Pedig a szerelmes ember érzései inkább egy csecsemőére hasonlítanak, ahogy a csecsemő az anyjával, mi a szerelmünkkel akarunk eggyé válni, szimbiózist megélni, lehetőleg azonnal és örökre. Kizárjuk a külvilágot, az örök ölelésben csak mi ketten akarunk létezni. Idővel, ahogy anyának és gyermekének, nekünk is meg kell találnunk a megfelelő távolságot, és a választ: Ki vagyok én, és ki vagy te? A lángolás idején tudjuk, hogy szerelmünk kitalálja a gondolatainkat, vágyainkat, majd később magunknak kell megfogalmaznunk azokat, és már csak közös munkával kialakított élményekkel, egymásra figyeléssel, kölcsönös megerősítésekkel hozható létre a teljesség.
A szimbiózis után a leválás fázisában elkezdjük észrevenni az egymás közötti különbségeket is, lehull a rózsaszín szemüveg, elkezdjük reálisan értékelni a másikat. És milyen gyarló az emberi természet, ugyanakkor megpróbáljuk megváltoztatni, saját képünkre formálni, idomítani egymást.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez