Ego harcok
Sokféle érzést különböztetünk meg. Leginkább a szerelmet és a gyűlöletet illik jól elkülöníteni. Bár, akik nagyon értenek az érzésekhez azt vallják, hogy ez a két érzés nincs is olyan távol egymástól.
Évekbe telik, amíg egy ember közönyös lesz valaki számára. Hol a szeretet miatt, hol a gyűlölet nehezményezése és annak elengedése miatt nem megy át ez az érzés.
Ha kimondod “ közöny” “ szánalom” ezek a szavak érzéketlenül lettek kitalálva. Nincs ízük, súlytalanok.
A közömbösséget én egy szürke , nagyon sötét kis szobának gondolom. Ahol nincs zene se tánc, nincsenek ablakok és minden egyforma. Csak az fér el, aminek muszáj. Néha napján arra járnak vendégek. Átutazóban beköszönnek az emlékek, ők többször jönnek egy héten és sokan vannak mindig. Megterítek és örömmel látom őket. Ám, boldoggá nem tesznek, de nem csinálhatok úgy mintha soha nem ismertem volna őket. Főleg, mert az idő megszépíti a dolgokat. Mindig ő a legrendetlenebb, mert miatta nem mindig emlékszek pontosan arra a fájdalomra, amit okoztál. Talán a közöny összes vendége közül mindig mégis a szeretet a leghangosabb. Lármázik és mindig nagyon maníros, úgy csinál, mintha lenne neki még bármi értelme. Jogokról beszél, hivatkozik mindenkire, aki megfordul itt nálam. Azóta is magyarázza neki a fájdalom, hogy semmi keresnivalója itt. Az idő kacérkodik vele, mert ő mást ígér.
Ő tudja, hogy mindegy mit csinál, már nem hozhatjuk vissza. Az idő visszaél önmagával, mert tagadhatatlan, azt nem lehet elvenni. De ezek még csak köszönő viszonyban sincsenek. Odavetnek ezt meg azt, de egyszerre nem is tudnak lenni egy helyen. Mert mindegyik ugyanonnan jött, érzésekből. Mindent az intuíció és a vágy mozgatott amiből olyan szépen táplálkoztak külön külön. Amikor mindenki befejezte a vacsorát, távoznak és maradok magam.
A szeretet eltelít magával, mindegy honnan jön.
Pótolni akarunk mindent, leginkább mert azt hisszük, hogy lehetséges. Amikor rájövünk arra, hogy mit veszítettünk vagy kit az életünkből, egész egyszerűen hangzik. Történt valami, lett egy eredménye és amikor fáj, akkor is csak elviseljük azt.
Nem akarom, hogy az életben lemaradjak rólad, hogy elmaradjunk egymásból. Nem akarok rólad mesélni a gyerekeimnek, hogy te voltál az én életemben a “ha”. Ha lettél volna, ha jöttél volna vagy ha mertük volna. Ha nem félünk az időtől, ami akkorra el is múlt. Szóval, nem lehetsz egy be nem teljesülés az életemben.
Valahol eltévedtem a várakozás és a felejtés között. Nem tudtam melyik a jobb döntés és mivel okozok kisebb károkat magamnak. Ezért egyszerre kezdtem mindkettőt.
Gyere, fogd a kezem. Legyél itt annyira, mint még soha. Mutassuk meg a világnak, hogy lehet másképp is. Teljünk meg az élettel, alkossunk valami nagyot és valami olyat, amire jó lesz visszaemlékezni majd. Amiről úgy beszélhetünk, mint gyermekkori tévedésről, hogy egy tapasztalat miatt visszataláltunk egymáshoz.
Hallottunk már ilyet, elfogultság nélkül mondom, van olyan amikor érdemes a távolba menni.
Csak azt akarom mondani, hogy legyél közel hozzám. Mert most távol kerültünk, hiányzik a Te, bár egy ideje nem beszélek sokat, vagyis mondok mindent, de úgy csak nagymértékkel. Tudod, az emberek egy olyan faj akik nem hallgatják egymást csak ítélik, olyan zord természetű nagy alakok akik torzítanak amin csak lehet. Már pedig én szívesen adok nekik lehetőségeket erre. Nem támogatom ezt, de változtatni nem tudok rajta. Terelem őket, akiket még lehet, mert vannak a kijelentők, akiket arról sem lehetne meggyőzni, hogy a fű az már pedig tényleg zöld. Mert a másiké zöldebb vagy szimplán elégett.
Megint fecsegek, ahogy mindig szoktam. Amit mondani akarok, legszívesebben kiüvöltenék az összes épület minden ablakából, hisz ettől nem tudok hangosabb lenni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez