Nyitottan a világra. Avagy elolvastam Pataki Ági könyvét. - Modellként kezdte, üzletasszonnyá vált, és évek óta már Balázs Béla-díjas filmproducer. Pataki Ági, akit egy generáció sztármodellként ismer, billentyűzetet ragadott, hogy megírja a könyvét. Ez a „Nyitottan a világra”, és 2021-ben, a pandémia közepén jelent meg a Libri Kiadónál. Meglepő, hogy ezt is nagy siker övezte, mint minden mást, amibe Pataki Ági belefog?

A „Nyitottan a világra” olyan, mint egy kifutó, amin Pataki Ágival vonulunk fel együtt. Egy divatbemutató, ahol átélhetjük a szocializmus idején létrejővő felnővést mi is, ott lehetünk az utazásoknál, a kudarcoknál, a csalódásoknál, betekintést enged a válásokba és a boldogságokba, körbevezet a filmek világában, és fokról-fokra, lépésről-lépésre mellette lehetünk a saját önazonosságának útján, de mégis tartunk egymás felé pár lépés távolságot. Nem csöpögünk az érzelmekben, az egész olykor olyan, mintha ki lenne mérve mennyi szív mehet a racionalitásba ahhoz, hogy azért észrevehetetlen maradjon. Ahol szabadabbnak érzem Őt, a leírt szavait, az a Váci 10, a filmipar, és Kovács Gábor részei. Ezek azok a részek, ahol nem azt érzem, hogy ésszerűség van mindenek felett, hogy mit és hogyan írjon meg, hanem egyszerűen csak írt boldog mosollyal az arcán, önfeledten.

A könyvet másfél nap alatt kiolvastam, tele van ragasztva pink színű post-itekkel, amikre olyan kérdéseket írtam az adott oldalnál, amire még kíváncsi lennék. A felénél jutott eszembe, hogy tudat alatt úgy csinálom, mintha egy interjúra készülnék fel, de igyekeztem nem ezen kattogni. Ha van valami, amit újra és újra erősítenem kell magamban, az az, hogy nem azzal van a baj, ha hiszek, vagy abban hiszek, hogy minden okkal történik; akkor van a baj, ha mások ellentétes (és rosszalló) véleménye miatt, mások megfelelése miatt megpróbálom letagadni ezt a hitemet. Akkor van probléma, ha szégyent érzek azért, mert abban hiszek, amiben a másik fél nem, és meggyőzöm magam is arról, hogy az az igaz, amit ő gondol. De ez a cikk most nem erről szól, hanem Pataki Ágiról. 

Összességében egy nagyon inspiráló könyv, amit nem lehet letenni, mert olvastatja magát. Másrészről pedig folyamatos hullámvasút: tűpontossággal helyezkedik el a felszín és a mélység között, egyik irány felé sem billenve ki jobban. Többet kapunk, mint egy kirakat, viszont kevesebbet a valódi, mélyre menő mélységnél. A gyakorlatban ez talán úgy nézhetne ki, mintha egyik pillanatban olyan érzésünk lenne az olvasás közben, mintha egy barátnőnkkel találkoznánk egy pohár bor vagy kávé mellett és az élet kisebb-nagyobb dolgairól beszélnénk vele, majd a másik pillanatban mintha egy pódiumon ülne az író, mi pedig tisztes távolságból hallgatnánk őt. Ott van a levegőben az a belső küzdés, az a belső kérdés Pataki Ági részéről, hogy vajon meddig mehetek még el? Meddig még nem túl sok a megnyílás, és egyáltalán eleget írok magamról ahhoz, hogy őszinte maradhassak, de meg is maradjon az életem saját magam számára? Mindennél jobban imádom ezt a küzdést, ami átjárja a könyv lapjait, ami minden egyes betűben ott van: azt szeretem benne, hogy akár láthatatlanul, akár nem tudatosan, de meg meri mutatni a saját magával vívott harcát. Ragaszkodik a magánszférához, de közben szeretne is mesélni. Mindenki hajlamos a túlagyalásra. Mindenki hajlamos arra, hogy egy-egy témában érzékenyebb és/vagy zárkózottabb legyen a megszokottnál. Mindenkinek van egy olyan oldala, amit nem szívesen oszt meg ezért vagy azért a többi emberrel. Mindenki hajlamos a szélsőséges viselkedésre, hiszen hiszek abban, hogy minden egyes emberben mind az extrováltság, mind az introvertáltság megtalálható. Mindenki hajlamos elbizonytalanodni önmagában a társadalom tükrében. Mindenkinek van múltja. Az egyik legfőbb különbség az emberek között az, hogy mennyire hajlandóak, mennyire képesek mindezekről beszélni; mennyire mernek hinni magukban úgy, hogy 100%-os bizonyossággal ki is álljanak az emberek előtt saját maguk mellett akkor is, ha szembe fúj a tornádó.

Ez a könyv kellett ahhoz, hogy visszanyerjem a bizonyosságot arra, hogy nem kell szégyellni azt, ha hű maradsz magadhoz és nem veszel fel már egy szerepet csak azért, mert úgy könnyedebben el tudnának fogadni az adott társaságban. Mennyire éri meg másoknak megfelelni úgy, hogy közben teljesen kiüresedsz és minden másnap kisírt szemmel nézel az otthonodban található tükörbe? Nem mindegy, hogy miről mondasz le, vagy hogyan törekedsz arra, hogy elfogadjanak téged. Nem mindegy, hogy te milyen láthatatlan és olykor nem-tudatos elvárások elé állítod a többieket, amiket közben te magad sem mindig tartasz be. Nem mindegy, hogy saját magad valósága miatt szorongsz, vagy a saját álarcaid miatt. Nem mindegy, hogy milyen mértékben tudsz belenézni a tükörbe.

Pataki Ági nem nevezi magát extravagáns típusnak, szerinte ő mindig is az volt, akivel könnyedebben lehet azonosulni. Aki nem utolérhetetlen, aki nem megfoghatatlan, hanem olyan, mint bárki más. Ami egy kicsit ellentétes azzal, hogy mindenki más viszont Valaki szeretne lenni. 
Hajlamosak vagyunk arra törekedni, hogy Valakik legyünk, hogy letegyünk x dolgot arra a bizonyos asztalra, hogy megmutassuk mennyit érünk, miközben ácsingozunk arra, hogy legyenek olyan emberek körülöttünk, akik magunk miatt szeretnek. De hogyan szerethetnének valóban minket mások, ha mi magunkat képtelenek vagyunk szeretni? Hogyan bízhatnának a meggyőző víziónkban, ha valójában mi magunk se bízunk abban, hogy képesek vagyunk sikerre vinni az ötletünket? Hogyan várhatnánk el másoktól, hogy mindig hallgassanak a szívükre, ha mi magunk folyton kőkemény harcot vívunk magunkban azért, hogy most épp a szívünkre vagy az eszünkre hallgassunk? Hogyan várhatunk el másoktól olyat, amit mi magunk sem vagyunk képesek betartani?

Meggyőződésem, hogy szinte minden tanulható. Még olyan dolgok is, mint a szeretet kezelése. Maga az érzelem persze nem, de azt megélni, arra vigyázni, azt kifejezni, az tanulható. (...) Hullámvölgyek és nehézségek persze mindig adódhatnak, de ha kellően józanok és rugalmasak vagyunk, akkor ki lehet mindenből jönni. Csak foglalkoznunk kell a helyzetekkel és önmagunkkal.”

Ennél az oldalnál is ragasztottam egy cetlit, amin az a kérdés áll, hogy „Arról ír, szinte minden tanulható. De Ön szerint mi az, ami nem tanulható és miért nem?” Mondtam én az elején, hogy olyanok lettek tudat alatt ezek a post-itek, mintha interjúra készülnék, megmondtam. De ebből is kiderül, hogy az (ex)-szupermodell és mára már Producer az egész könyvében a pozitívra helyezte a hangsúlyt. Megemlíti a nehézségeket és hullámvölgyeket, amiken keresztül kellett mennie, ahogy mindenki másnak is a saját életében, de csak megemlíti őket, nem bocsátkozik teljes részletekbe, nem megy le a tengernek a legmélyére. Közel enged, de a teljes közelség előtt inkább átölel, és mint valami jó terapeuta, levonja a saját történéseinek a konzekvenciáját, majd el kezd biztatni arra, hogy hogyan válhatunk jobb emberekké. És ezt mi mással is lehetne elérni, mintsem azzal, hogy merünk önmagunkkal szemben nyersek és cenzúramentesen őszinték lenni?

• könyvajánló kultúra pataki ági

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!