Csak egy „talán” voltunk
Tudnám, hogy feleslegesen beszélsz, láttam abból, ahogy rám néztél. Mit áltatom magam? Napról napra láttam, ahogy a szemed egyre kevésbé csillogott, de én kapaszkodtam minden fénynyalábba, mintha csak bányász lennék, akire ráomlott a sötétség.
Még mindig itt vagy. Bár kezdesz kikopni a mozdulataimból, ahogy hátranyúlok másnak a kezéért, és téged kereslek a tenyereink között, de itt vagy még. Azokban az idézetekben is, amiket reggel olvasok a kávém mellé, és néha érzem, hogy nagyon erősen nyelek, mert magunkat látom mindenben. Még mindig itt vagy abban, ahogy gyorsan elnézek, ha egy olyan párt látok, akik hasonlítanak hozzánk. Még mindig hiányzol, ez gondolom így is lesz egy ideig. Sajnos nincs aki megmondja, hogy pontosan mikor tudlak én is teljesen levedleni. Néha még veled álmodom, azt mondod, hogy nehéz neked is. Ülünk egymással szemben, és mosolyogsz.
Tudod olyan voltam veled kicsit, mint egy ötéves a hintán. Belekapaszkodsz valamibe, ellököd magad, mert repülni akarsz, érzed, ahogy belekap a szél a hajadba. Mosolyogsz, fogadon a muslicákkal, és boldog vagy, hogy végre szárnyalhatsz. Aztán egy idő után csak leugrasz, mert nem maradhatsz örökké azon a hintán. Ahogy ugrasz, izzad a kezed, ami előtte görcsösen szorította a fémet, de ugrás közben is érzed, hogy ez megérte. Lehet rosszul érkezel és a karodra esel. Fáj és dörzsölgeted az esés nyomát. De egyszer csak jobb lesz, és nem fogsz félni a hintázástól, hanem úgy fogsz rá gondolni, mint egy olyan dologra, ami akkor is megéri, ha puffansz a végén. Remélem te is rájössz majd erre.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez