Azt várjuk, hogy meghaljunk
Az ember egy életen át elhanyagolja az önmagával való viszonyát, nem figyel saját testi, lelki, szellemi igényeire, nem hajlandó szeretettel gondolni magára, bűntudatban, önostorozásban éli meg az egyre lassabban, terhesebben vonuló éveket és csodálkozik, hogy belepusztul.
Hiányzik az önmaga irányába vezető gyengédség, türelem, tisztelet, megbecsülés, támogatás, mert amikor csak teheti, lehülyézi magát…
Kiéhezve önmaga figyelmére, az önmaga felé forduló törődésre, szeretetre, gondoskodásra, amit senki más nem adhat meg számára. Egy kedves szóra, ami egy életen át egyszer sem hangzik el önmaga felé. Hiányzik az önmaga irányába vezető gyengédség, türelem, tisztelet, megbecsülés, támogatás, mert amikor csak teheti, lehülyézi magát…
Nem az a káros, ami kívülről jön (vagy csak sokad sorban), hanem ami fájdalom, elutasítás belülről érkezik. Annak a hiánya fáj ennyire, amit önmagunktól nem kapunk meg. Az a gondolat, az az érzés, amivel önmagunk felé nem fordulunk, pedig kellene…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez