Azt lásd bennem, aki lehetnék
Aki szeret, az látja, hogy milyennek kellene lennem. Nem lelket nyomorító, lábujjhegyen, csendben lopakodó, önző elvárásokat kényszerít rám, hanem apró, mégis fontos dolgokat, amiket megteszünk a másikért. Az elvárások kinyírják a spontaneitást, az őszinte, ösztönös mozdulatokat egymás felé, csak kritizálnak, felrónak, és meg akarnak változtatni. Elfedik a varázslatot, nem szemlélnek csodálattal, nem gyönyörködnek tökéletlenségünkben, senki nem örül bukdácsoló létezésünknek, és senki nem szeret minket önmagunkért. Akit szeretek, az számít nekem. Aki szeret, az karomnál fogva rángat ki az önsajnálat bugyraiból, mutassak többet, legyek végre több, mert ő úgy szeret, és olyannak lát, ahogyan önmagamat sohasem láttam még. Akit szeretek, azt mindig szebbnek, többnek, szeretetreméltóbbnak, jobbnak, nemesebbnek látom majd, mint ami valójában, és ez így van rendjén, kár tagadni, vagy belemagyarázni bármi mást. Aki nem igyekszik, azt maga alá gyűri a közöny csendje. Az üres kagylóhéj-életek szomorú áldozatává válik, ahol csak zéró kommunikáció van, az elhidegülés, a társas magány sajnálni való állapota.
Aki szeret, az nem sokáig hagyja, hogy rejtegessem a kincseimet, azt, aki lehetnék, mert sokkal többet lát meg bennem, mint amilyennek hazudom magam.
Az emberi természet kiszámítható, elengedni, veszni hagyni, rálegyinteni mindig könnyebb, mint teperni, kúszni, mászni, küzdeni, teljes figyelem odafordulással óvni, vigyázni valamit. De aki szeret, az igyekszik. Nem megfelelni, behódolni, elvárásoknak megfelelni, vagy sablonba simulni. Hanem elsajátítani ezt a csodálatos kettős látást, amire csak a szeretet képes. Hogy kétféleképpen tudunk rátekinteni egymásra: egyszerre látjuk a másik megrekedt, stagnáló, riadt, útkereső énjét, és látunk egy gyönyörű másikat, egy olyat, aki valójában lehetne. És mellette maradunk, nem félelemből, vagy kényelemből, hanem szeretetből. És segítünk neki azzá válni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez