Az önsajnálatban kevés a hibalehetőség
Nem vagyok az önsajnálat híve, bár akár az is lehetnék, de az egyik barátnőm egyszer egy életre kigyógyított belőle, és ma már unalmasnak találnám, ha újra ezzel a haszontalan módszerrel élnék, ezért inkább nem teszem.
Pedig olykor-olykor már kerülget az érzés, szinte gondolok is rá, hogy milyen rettenetes nekem, mennyi minden hiányzik az életemből, és akkor rendszeresen meggondolom magam - jobb a békesség.
- Az önsajnálatnak is megvan a maga szépsége: kevés benne a hibalehetőség - mondja a barátnőm. Mert ha egyszer egy szegény, sajnálatra méltó, szerencsétlen vagy, aki mindent elkövetett, de fájdalom az élet/a munkahelye/a szerelme stb. nem értékeli eléggé, valamiért sehogy nem jönnek össze a dolgai, akkor bizony nincs mit tenni, csak az derülhet ki, hogy te nem hibáztál és az élet kegyetlen.
Az önsajnálatban kevés a hibalehetőség, ott mindenki, persze főleg te, a saját pártodon állsz, és minden melletted szól. Tökéletes vagy és hibátlan, ha nem is világ legsúlyosabb mércéjével mérve, de a magadé szerint mindenképpen. Mennyi erőfeszítés, mennyi áldozat van már mögötted, mennyi elsírt könny, mennyi kompromisszum és fájdalmas jelenet. Mennyi minden, amiért járna végre a jobb, a könnyebb és még mindig nincs vége a küzdelemnek?
Hát nincs. Az élet egy folyamat, ha vannak is benne pihenők, mindig tovább kell menni, ha akarja az ember, ha nem. Továbbmenni és hibázni, mert az ismeretlenben mindig ott van a hiba lehetősége, ahogy a frissességé és a megújulásé is. Egy ideig még mélázunk és sírunk, hátha történik valami, meglátja vagy meghallja valaki odafönt vagy bárhol a bánatunkat, és segít. Megvigasztal, utat mutat, biztat, megnyugtat, hogy igazunk van, és mi meg is nyugszunk egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit, mert sok időt erre sem kapunk. A távolból ugyanis egyre közelebb kerültek azok a helyzetek, emberek és konfliktusok, amelyekkel kezdeni kell valamit.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez