Az emberi méltóságról
És az idősek? Akik végigélték egész életüket, és nem adták fel félúton, hogy depresszióba süllyedjenek és kivonják magukat, hanem dolgoztak, éltek, neveltek, hibáztak és helyrehozták, olyanokká váltak, amilyenné formálta őket sorsuk. Az ő magányukat a mi világunk nem érti. Idegesít, mert nem értjük vagy mindig megtalálnak mindenféle egyszerű butuska indokkal, hogy beszélgessünk, de aztán megunjuk és félúton hagyjuk őket.
Mennyit ér az emberi méltóság? Csak akkor van jelentősége, ha az ember méltóvá válik a figyelemre, a befogadásra és a szeretetre? Ha valamilyen okból kitaszíttatott, akkor lépjünk tovább, rá se pillantva, mintha csak egy szellem lenne, és ha nem nézek oda, akkor nem létezik, mert csak a képzeletem játszott velem? Milyen rosszul esik nekünk, ha egy valaki átnéz rajtunk, vagy megsértődünk, vagy megbántódunk, de ez csak egy ember volt. Mit szólnánk ahhoz, ha egy napon felébrednénk, és minden egyes ember úgy menne el mellettünk, hogy ránk se nézne? Sem a rokonaink, sem az orvosunk, akinek fizetünk, sem a barátok, végül az idegenek sem. Úgy éreznénk, mintha saját életünk árnyai lennénk, és nem látnánk kiutat abból, amilyen módon meggyaláznának minket emberi méltóságunkban. Nem bocsáthatjuk meg magunkban mindenki bűneit, mert gátolnak minket a sérelmeink és az előítéleteink. Elképzelhető, hogy tényleg számunkra feleslegesen eltöltött idő, ha ránézünk arra, aki a mi figyelmünket szomjazza, de lehet, hogy neki ez jelenti a napsugarat élete körforgásában. Egy kezet kell bátorítóan, kedvesem megszorítani, és nem várni semmi visszaáramoltatást cserébe. Bűnös ember, aki elcsörgeti a kezébe nyomott aprót az első kocsmáig?
Lehet. Elképzelhető, hogy meg sem köszöni, vagy agresszív lesz. Nem vagyok feltétlenül biztos abban, hogy eredendő állapotában is ilyen volt. A saját pokla és a világ közönye tetté azzá. Mivel a világot nem tapasztalhatjuk meg teljes magasságában illetve mélységeiben, így nincs fogalmunk arról, hogy hasonló megmérettetésekkel mi meddig jutnánk el az életünkben. Kitaszítva kibírná az elménk tisztán, ha egy skatulyába lennénk zárva hasonló és kevésbé hasonló társainkkal? Öregként és betegként, magányban és meg nem értettségben mi hogy viselkednénk? Kérdem én, az emberi méltóság csak jutalomból kapható, vagy természetéből adódóan magától értetődő emberi alapjog? Erre már csak a régi mondás felel: „Úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak”. Mennyivel lenne jobb a világ, ha hallgatnánk erre a bölcseletre.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez