Az elapátlanodó társadalom egyik érintett gyermekeként…
Az elkövetkezendő pár sorban egy igazán tabunak számító témáról olvashatunk pár gondolatot. Mégpedig arról, hogy milyen érzésekkel és gondolatokkal járhat együtt apa, vagy valamely közeli családtagunk nélkül felnőni.
35 éves vagyok, jó magam is érintett a témában. Alapvégzettségem közgazdász, de mellette mentálhigiénés szakember és gyászfeldolgozó csoportvezető is vagyok és most kezdtem el a családterápiás képzést. 3 éves voltam, amikor a szüleim elváltak és az édesanyámmal és a nagymamámmal egy másik városba költöztünk és teljesen új életet kezdtünk hárman.
Ők ketten neveltek fel és nagyon sokat köszönhetek nekik, hálával tartozom nekik mindezért. A válást követően édesanyámnak nem lett új párkapcsolata, így nekem sem lett nevelőapám, aki az apám hiánya miatt megtanított volna arra, amire egy „apának” meg kellene tanítania a fiát. Az apám közel 30 éven keresztül nem keresett, így semmilyen kommunikáció nem volt közöttünk. Nehéz volt úgy élni gyerekként és felnőni, hogy tudom, hogy ő valójában 40 km-re él tőlünk, de mégsincs ott mellettem, nem keres... Szükségem lett volna rá, mint ahogyan a legtöbb kissrácnak szüksége van az apjára. Hiányzott az, hogy együtt bandázzunk, kiránduljunk, barkácsoljunk vagy focizzunk, vagy csak ott legyen, ha szükségem van rá és beszélgessen velem, vagy néha csak adjon egy jó ötletet, vagy tanácsot.
Teltek-múltak az évek és tőlem sokszor, sokan megkérdezték, hogy nem hiányzik-e az apám. Mindig, amikor ezt kérdezték, én csak annyit válaszoltam, hogy nem hiányzik, hiszen nem is tudom, milyen az az érzés, amikor van. Tudatos emlékeim nem voltak róla, csak olyan fényképekről ismertem őt, amik még 3 éves koromban és az előtt készültek, így onnan tudtam elképzelni, hogyan is nézhet ki valójában. A szüleim válása óta eltelt már 32 év, ami nagyon hosszú időnek számít. Idő közben felnőttem, rengeteget változtam, elkezdtem önismerettel foglalkozni és segítő tevékenységet folytatni. Mindeközben az élet sok minden olyan dologra is megtanított, amit valójában az apámtól kellett volna megtanulnom. Rájöttem arra is, hogy mennyire fontos, hogy az ember foglalkozzon a veszteségeinek a feldolgozásával és önmaga minél komplexebb megismerésével és megértésével.
Talán nem is gondolnánk, hogy például egy olyan trauma, mint a szülők válása és az egyik szülő tartós távol maradása mennyire jelentős mértékben kihathat a gyermek életére, önértékelésére, személyiségének fejlődésére és ez által az emberi kapcsolataira is. Sokszor nem merünk, vagy félelmünkből fakadóan talán nem is akarunk foglalkozni a fájdalmainkkal, belső érzelmeinkkel és érzéseinkkel. Én is pontosan így tettem. Azt gondoljuk, ha úgy teszünk, mintha az adott helyzet nem is létezne, és nem veszünk róla tudomást, azzal a bennünk sajgó fájdalmas sebet is meggyógyíthatjuk. De a helyzet korántsem ennyire egyszerű. Egyszer egy kedves lelkész ismerősöm a következőket mondta: sokszor úgy tekintünk a lelki sebeinkre, mint egy, a karunkon lévő mély sebre. Csak rá akarjuk húzni az ingujjat a sebre és azt várjuk, hogy majd attól a seb is begyógyul magától. Ha csak ennyit teszünk, akkor az igaz, hogy nem fogjuk látni a sebet és a külvilág sem fogja ezt rögtön észrevenni, viszont a fájó és sajgó érzés ettől még megmarad. A külvilágot is és magunkat is átverhetjük ideig-óráig. Ahhoz, hogy a seb valóban be tudjon gyógyulni, először ki kell azt tisztítani és fertőtleníteni, ami mindig fájdalommal jár.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez