Az egyedüllét nem feltétlenül jelent fájó magányt
A legfélelmetesebb része az egyedül töltött időnek, amikor azt kellene megmagyaráznunk a kívülállók számára, hogy miért vagyunk még egyedül. Amikor megkérdőjelezik, hogy valóban jól érezzük magunkat a bőrünkben, mondván, hogy azért az ember társas lény, szóval kizárt, hogy jelen helyzetben boldogok legyünk. Ezen elv mentén haladva az hoz jó döntést, aki azon nyomban szalad is egy másik kapcsolatba, ki sem várva, hogy feldolgozza az előző kapcsolatban megélt élményeket, vagy hosszabb egyedüllét után csak azért megy bele egy kapcsolatba, mert már ideje volna? Véleményem szerint ez abszurd, és rémes felfogás. Mindenáron valakivel együtt lenni önsanyargatás. A szerelmet nem lehet siettetni. A szerelem megszületik, a szerelemből kialakult kapcsolatoknak igazi története van. Mondhat akárki akármit, én kivárom, hogy megérkezzen a nagybetűs érzés.
Hányan teszik mostanság a magány mardosó tünetei között vergődve, hogy ráírnak több jelöltre, aztán amelyik éppen táncra szökken velük, azt kinevezik párjuknak, és már indul is a kapcsolat. Ez az önámítás felsőfoka. Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy ebből ne lehetne egy virágzó, élethosszig tartó kapcsolat. Bár én még mindig hiszek a sorsszerű találkozásokban, abban a varázslatban, amit egy szerelem hozhat csak magával, az áramütésszerű felismerésre, hogy ó igen, ő az, akivel szeretném, ha az álmaim valóra válhatnának. Ugye, hogy az ilyesmit nem lehet siettetni? És ugye, hogy mennyire más, mint a ráírkálós változat? Csak mindig mindent siettetni akarunk, pedig az „egyedül rész” is lehet egy boldog, kiegyensúlyozott, élményekkel teli időszak, ez csak elhatározás kérdése.
Egyedül ismertem fel, hogy mi az, ami igazán fontos az életemben, mi az, amitől valóban boldog lehetek. Összhangba kerültem önmagammal, és tudom, hogy ez a változás a boldogságom kulcsa.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez