Az az igazi kihívás, ha arra tudunk vágyni, ami már meg is van nekünk - Félrelépésem története
Mindenesetre, hirtelen helyén éreztem magam…..nehezen viseltem a hullámvölgyeidet, azt akartam fogd fel úgy, hogy egálban vagyunk. Én megbocsátom neked a ridegséget, a kiáltásomra fordított süket füleidet, te pedig felejtsd el nekem ezt az eddig elő nem forduló rövid kalandot. Nem értettem miért nem örülsz magunknak! Én újjászületésnek éltem meg.
Aztán újra át kellett élnem…..vagy mondjam inkább úgy, hogy újra át kellett élned a poklot? A véletlen, vagy egy megalapozott gyanú, ezt már nem tudjuk meg soha, kezedbe tett egy telefonhívást. Vele. Én csak sírok belül és kívül is. Olyan érzések kavarognak bennem, ami igazzá teszi azt a feltételezést, miszerint a „bűn maga a büntetés is.” Most a poklok pokla van bennem, kisebb pánikrohamokkal, a testem is jelzi, ahogy csak tudja, hogy meg kellene most semmisülnöm. Ilyen vak, ilyen önző ember lett belőlem, akit mindig is elutasítottam, hangosan szidtam. Képmutató!
Emlékszem, milyen rossz érzés volt, mikor kiderült, hogy egy kolléganőddel chatelgetsz, pedig az bűntelen volt….csak néhány kósza üzenet és törődés részedről. Azt sem feledtem, mennyire megalázónak gondoltam, mikor a hátam mögött a barátoddal egy lagziban összekacsintottatok egy jó nő láttán. El tudom képzelni, te mit érezhettél az én félresiklásom kapcsán. Életem legnagyobb hibája volt ez és tudod, ma gondolkodtam és elöntött a félelem. Mi lesz, ha a karma működik és meg kell, tapasztaljam ugyanezt. Mi lesz, ha te olyan nőre találsz majd, miután sikeresen kiábrándítottalak magamból, akit igazából megszeretsz?
Nálam sosem volt opció a „nélküled”. Így utólag úgy látom, egy ártalmatlan (de persze nem bűntelen) vakvágány volt számomra ez a férfi, de én továbbra is szerettelek és sosem cseréltelek volna el senkire. Mi lesz, ha te találsz majd mást, akivel nem marad ilyen felszínes a kapcsolat, és valóban megszereted? Most már minden feljogosít erre, egy szavam sem lehetne. És megint, pont ilyenkor mondasz olyanokat, amiket soha eddig, hogy „azóta szeretsz, mióta megláttál”. Annyira vak voltam, hogy észre sem vettem, hogy ilyen vagy? Pont olyan, amilyenre vágytam, amiért talán másfelé indultam? Nem értem a helyzetet és ez csak tovább ront a már így is romokban álló önérzetemen.
És most érkeztünk el a mostani pillanatig. Annyi mellékszála van ennek a történetnek, annyi sok csavar, rengeteg hazugság, aztán a szembesítés, a hidegzuhany, a józanodás, hatalmas megérdemelt pofon. Miért kerestem újra? Nem tudom megmondani. Nem, nem mondanám, hogy hiányzott, mégis úgy tettem, hogy ő ezt gondolja. Most még nem is fordultál el tőlem, nem hajtottál senki karjaiba. Az egóm játéka lehetett, az igény arra az érzésre, hogy annak a másiknak nagyon rossz nélkülem. Merthogy az egy újabb visszaigazolás lett volna nekem, hogy egyedi és értékes vagyok, akiért keseregnek, szomorkodnak, akire vágynak. Igazad lehetett akkor, mikor arról a félelmedről beszéltél, hogy kettőnk közt egy láthatatlan kapocs, pókhálószerű fonál maradt még, ezeket nem szakítottuk el. Hidd el, mára már elszakadtak, és soha többet nem fogom keresni. Nem csak azért, mert minden értékemmel ellentmondó egy titkos kapcsolat és nem csupán amiatt, hogy féltem a családomat. Lezártam. Mondjuk az azért segített a végleges elvarrásban, hogy mikor te felelősségre vontad, kijelentette, hogy neki ehhez a helyzethez semmi köze és „bízik benne, hogy mi majd megoldjuk, hisz klassz család vagyunk”. Valóban kisstílű volt, erre igazán nem számítottam. Ebből is látszik, hogy az a nagy hírű, okosnak vélt férfi mégsem olyan odaadó, mégsem olyan bölcs és gerinces, mint amilyennek én megálmodtam és elképzeltem az üzenetváltások folyamán és én sem voltam olyan ellenállhatatlan nő, akiért érdemes lett volna kiállnia. Mentette a bőrét, azonnal. Nem visel meg, szinte cinikus vagyok magammal, leckének fogom fel, hatalmas tanító az élet.
Hirtelen, mintha fény gyúlt volna és más megvilágításban láttam volna az addigi emlékeinket. Az agyam akaratlanul kezdte listázni azokat a tetteket, melyek azt bizonygatták, hogy az igazi törődést Tőled, a férjemtől kaptam. A szó nélkül megtankolt autóm, a süti a hűtőben, az ebéded fele elcsomagolva, az elalvásom után fülemből kivett fülhallgató, a betakarások, a beteg édesapámra való vigyázás, hogy elmehessen anyu bevásárolni…mik voltak ezek, ha nem az odaadó szeretet jelei. Miért volt ez kevés? Miért vágytam másra? Nem tudom. Sejtem, de csak találgatok.
Mostanra rájöttem, hogy az a kihívás, ha arra tudunk vágyni, ami már meg is van nekünk. Milyen fura az ember, mindig valami másra vágyik. Télen a nyárra, melegben a hidegre, sok munka közben a semmittevésre, unalomban a munkára, társaságban egyedüllétre, magányban társaságra….Jó lenne arra vágyni, ami megvan és értékelni azt.
Nem tudom, hogy lépjek, hogy közeledjek, hogy kerülhetnék közelebb újra hozzád, te most is elfogadó és kedves vagy. Érzem a tartást benned, persze a homlokomra adott puszikért is hálás vagyok, azért is, hogy odabújhatok a mellkasodra, azért is, hogy egyáltalán szóba állsz még velem a napokban. De arra vágyok, hogy megcsókolj és átölelj és majd pár hónap múlva már pánikhelyzet nélkül mondd, hogy „szeretlek, mióta megláttalak”, hogy „gyönyörű a mellem”, hogy „akkor leszel jól, ha már hazaérek”, hogy „nagyon jó nő vagyok” és sorolhatnám. De egyelőre én magam sem érzem magam erre érdemesnek. Nem kis meló ez most nekem, de amit főztem, most meg is ehetem. Annyiszor kihúztam magam saját hajamnál fogva hullámvölgyekből, de azt hiszem ez most a legcsúszósabb oldalú, legmélyebb gödör, melynek fenekén dagonyázok. Tudsz segíteni? De csak halkan kérdezem, mert kérni nincs jogom.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez