Amikor nem a kialakult helyzetnek mondasz nemet, hanem a személy negatív hozadékának
A szégyenkezés beléd ivódik, aminek következtében lassan elkezded minden mozdulatodat rossznak látni, a szavaidat nevetségesnek, a létezésedet Z opciónak. Egyszerre tőr fel benned a bizonyítási vágy és a megfelelési kényszer, miközben belül forrong a szorongás. Ő pedig ezekből semmit sem vett észre, nem tudta, hogy ilyen erős hatással volt rád, mondja évekkel később, mikor már gyógyult vagy annyira, hogy ne szégyelld az érzéseidet kimondani. Mikor tisztában vagy már azzal a kifejezéssel, hogy mit jelent elbagatellizálni valamit, illetve az, hogy asszertív kommunikáció.
Mikor elkezded megengedni magadnak, hogy kezdj kilépni a szégyenkezés-spiráljából, ami addigra már teljesen körbevette s bekúszott a bőrödbe, a csontjaidba, a véredbe, a szerveidbe, az egész testedbe, s ráadásul mintha a lélegzettel tette volna magát egyenlővé. Nagyon sokszor, néha még most is sőt, egy kicsit ennél a cikknél is van olyan, hogy a fülembe hallom azt a gúnyos nevetést, a lenéző tekintetet, ami azzal párosult, hogy mennyi hazugság, önhazugság és mennyi szánalom is van az előbb leírt írásban, mondatokban. Azt is hallom, hogy erre azt mondanák, hogyha ennyire számít más mit mond, akkor valójában még önmagammal vagyok labilis és még nagyobb hazugságban és kirakatban élek: viszont közben már eljutottam arra szintre, hogy azt tudom mondani, hogy nem, ez nincs így, hogy ezt már nem hiszem el neked.
Hogy teljesen természetes az is, hogyha évekig éltél mások bántalmazó és lekezelő és nárcisztikus mondataiban, akkor miután évek után kiszabadulsz belőle, még mindig halkan hallod a fejedben őket: hallani hallhatod, de nem ők határoznak meg téged. S bár most ennek ellenére is folytatom az írást, a cselekedeteimet, régen hajlamos voltam ennek hatására kitörölni a közösségi médiában egy képet, egy bejegyzést, vagy egy egész cikket - ne legyünk álszentek, a gondolat maga sosem tűnik el -, illetve hajlamos voltam beszélgetés közben hirtelen zavarba jönni, mert rám tört az érzés, hogy nem jókat mondok, hogy biztos unják, biztos azt érzik milyen buta vagyok és egyáltalán semmi pozitív nincs bennem ahhoz, hogy más örömmel és szántszándékkal lenne a társaságomban. Szerencsére mindig volt egy másik oldal is, ahol a helyemen éreztem magam, vagy jött egy másik oldal is, de a szorongást, a mélyben megbúvó ön-megkérdőjelezést nem érdekli a ki és mi és miért: az érdekli, hogy éppen hogyan állok hozzá a történethez, hogyan befolyásolja az életemet az az x dolog, de ha nem teszed bele valamibe a szíved-lelked, alapból mi értelme az egésznek? Ha nem feltétlenül szeretve és elfogadással fordulsz a világ felé, akkor mi értelme? De ha túl sokszor hallod, hogy ez nem te vagy, előbb-utóbb ez lesz a te igazságod is és hátat fordítasz annak, aki ténylegesen voltál közben: saját magadnak.
Nem humoros abba kicsit belegondolni, hogy függővé csak úgy válsz, hogy eldobod önmagadat - vagy még egyáltalán nem törődsz azzal, hogy ki vagy, csak élsz és sodródsz - vagy akár menekülsz a valóságból, majd úgy törhetsz ki belőle, hogy megtalálod saját magad igazi énjét? Ahonnan menekülsz, a végén az lesz a megoldásod.
- A lelki-, verbális bántalmazás hozadéka a fent maradó belső szorongás és a túlságosan nagy mások általi megfelelés és önmagunk elvárásainak nagy teljesítésének kényszere. De hogy lehet kényszer az, ami után vágyakozol? S hogy lehet vágyakozni, félrelökni azt, ami valójában téged lök félre?
- Hogy lehetséges annyira utálni magadat, hogy már-már észrevétlenül vállald a mérgező kapcsolat összes démonját? Mert igen, ez valamilyen szinten belső önutálat eredménye, a függőségbe való ragadás, belemenés nem a valódi önszeretet párja.
- Miért van szükség az önszeretet kialakulásának ahhoz, hogy előtte iszonyat nagyot zuhanj? Van, aki szerint a zuhanás mindennapi, és van, aki szerint önmagát nem teszi tönkre azért, mert a másik éppen mélyen van: hogy őt senki sem fogja lerántani. Az, amikor kijelented, hogy önmagad fontosabb, mint a barátod mélypontjában végig kísérni a másikat és ott lenni, az nem önszeretet, hanem félelem az ego elengedésétől. A szembenézéstől. A valódi kötelezettségtől.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez