Amíg a másiktól várod a boldogságot, addig csak mérgező kapcsolatokban fogod magad találni
Üres reggeleken, megrémítő a magány. Kávét kortyolva az ember megijed attól, hogy mégis mi vár rá. Túl néhány hosszú kapcsolaton és időszakos kalandon, vágyakozunk valami olyan után, ami mellett végre megállapodhatunk.
A napi rutin, a szokásaink, amiket már harminc felett nehezen engedünk el, hiszen ez legalább a miénk. Miért is akarnánk megválni tőlük?! Persze azért az élet nagy játékos, és azt is tudjuk, hogy egy kapcsolatban fontos a csiszolódás.
Mindig azt várjuk, hogy majd betoppan valaki az életünkbe és annak rendje és módja szerint az egész addigi rossz a semmibe vész, minden megoldódik. Nem leszünk többé magányosak, nem leszünk önbizalom-hiányosak, nem lesznek rossz pillanatok, eltűnnek a bennünk lévő blokkok és korábbi traumák, hiszen már van valaki, aki minden alól feloldoz. De valóban így van ez? Ez lenne az egészséges?
Ott kezdődik az egész, hogy önbecsapás azt hinni, hogy a másik ember majd megoldja helyettünk, vagy hogy majd ő lesz a megmentőnk. Senki nem tudja elvégezni egy másik ember belső munkáját. Arról nem is beszélve, hogy egészséges kapcsolat csak akkor jöhet létre, ha dolgozunk magunkon és egy egészként próbálunk jelen lenni a kapcsolatban.
Ezzel azonban kevesek képesek megküzdeni. Mert a bennük felsorakozó elakadások, bizalmatlanság magukkal és másokkal szemben, a múlt sérelmei, mind-mind keserűséget okoznak és félelmet az iránt, hogy szembenézzen vele. Inkább ragaszkodnak a régi rosszhoz. Hiába, szavaikban maguk mögött akarják hagyni a múltat, mégsem teszik meg a megfelelő lépéseket ahhoz, hogy elsősorban önmagukhoz közel tudjanak kerülni. Így esélyt teremteni egy másik emberhez való igazi kapcsolódásnak.
Mindenkiben vannak mély sebek, ez nem kérdés. A nők nagyon gyakran hajlamosak azt gondolni, hogy a férfiak szíve nem rejt fájdalmat. Pedig igenis ott van ezer és ezer sérülés, elakadás bennük is. Talán palástolják, talán keménynek mutatják magukat, de ha a falak mögé betekintünk, bizony láthatóvá válik. Sokszor, ami valóságnak tűnik nem más, mint egy színház. A dolgok ugyanis legtöbbször közel sem azok, aminek elsőre látszanak. Nem ítélkezhetünk senki felett, amíg nem ismerjük meg a történetét. A baj csak az, hogy legtöbbünknek már az is nagy fáradtság, hogy kellőképpen meg akarja ismerni a másikat. Gyorsan várunk válaszokat, instant megoldásokkal elégszünk meg. Azt gondoljuk, hogy a boldogság csak az ölünkbe hullik, ha sürgetjük az időt, mindenféle belső munka nélkül.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez