A szerelem illúziója
A túl gyors ételfogyasztás is megüli a gyomrunkat. Felfokozott érzelmünk van Pisti iránt, igaz, egy hónapja még Laci iránt sírtuk tele a párnánkat, “- De Pisti olyan más..” - Dehogy más! Csak vele más álomvilágot építettünk fel a fejünkben, most neki dobjuk be az “all in-t”, most őt akarjuk megmenteni, hogy általa mi is megváltva érezzük magunkat. “- Ő lesz a befutó, érzem, csak ő még nem tudja, de majd ha eleget szenvedünk, akkor majd végül..” Nem! Így, ebben a formában biztosan nem! Eleve halálra van ítélve az egész, mert hiába mondjuk, hogy adni akarunk, és mi mindent megtettünk, nem igaz, ha nehéz is beismerni, az ilyen kapcsolatban nem volt őszinte, hogy adtunk, mert csak azért adtunk, hogy így kaphassunk. Elismerést, figyelmet, önigazolást, bármit, amitől picit is visszacsatolhatjuk az elménknek, hogy értékesek vagyunk, szükség van ránk, fontosak vagyunk valakinek. Kis cukorkákért, pillanatnyi feltöltődésért álltunk sorban és azt hazudtuk, hogy őszintén nyújtottuk a segítő kezünket a másiknak. Ezekből mind mi tápláltuk magunkat és mikor az adag elmaradt, újra kiüresedtünk. Ha nem így lenne, nem lenne dráma bennünk, mert a szeretetet nem veheti el tőlünk senki, ha az stabil, nincs szükségünk másra, hogy ezt pótoljuk. Ma már kevesen képesek igazán adni, sokkal inkább elvenni szeretnénk, befoltozni azt az űrt a mellkasunk közepén. Ezt is nehéz beismerni, de mégis így van. Az ilyen kapcsolódásainkban, kevés a valódi szeretet, ráadásul az egész egy képzelgésre épül. Szenvedünk? De hát miért? Egy szerelemnek drámának kell lennie? A dráma az egonak kell, mert fél a szeretettől, a szenvedés még mindig a szeretettől próbál csak távol tartani minket. A szeretetet nekünk kell választani, mert ő nem fog úgy harcolni velünk, mint az egonk. A szeretet csak van, és mikor önszántunkból elindulunk felé, segíteni fog lebontani azokat a falakat.
Valójában Pisti nem is olyan álom pasi, mint amennyire most eltúlozzuk, ő is csak egy ember, és ez szépen lassan ki is fog derülni, akkor jön majd a hidegzuhany “- Ő is csak egy szemét alak volt, aki kihasználta az érzéseimet” Pedig nem ő hazudott magáról, mi nem akartuk őt látni, helyette belehelyeztük szegényt abba az álomképünkbe, ami az elképzelt boldogságunkról szólt. Csoda, hogy csalódást okozott? Ráadásul így Pisti sem ismerhetett meg minket igazán, csak az elesett, kapálózó énünket érzékelte. Tudat alatt érezte, hogy ez nem igazi szeretet, ő csak az aktuális boldogsághormonunk volt. És ugyan ki szeretne valakinek az aksija lenni, mikor saját magával is van éppen elég dolga? Mi éltünk önbecsapásban és a szerelem illúziójában. Önzően akartuk kicsikarni tőle, hogy “- Szeress már, mert én már megírtam az egész történetünket a fejemben, tök buli lesz! “ Sokunk elfojtott érzelme a “szeress már!” Az a kicsi belső gyermekünk toporzékolva üvölti és követeli a figyelmet, a szeretetet. És mi halljuk is, csak rosszul értelmezzük. A külvilágban keressük, égen-földön ezt az érzést, és amikor végre valahol megéljük, akkor elkezdődik a szappanopera felsőfokon.
Ez az egész program nem hiba bennünk, hiszen érthető a mai világban, de nem is jó, hogy így van. Valahol, valamikor elakadtunk, talán nem kaptunk elég figyelmet, törődést, vagy ért egy nagyobb csalódás, ami miatt elvágtuk saját magunkat a szeretettől és azóta alulértékeljük önmagunkat. Ehhez a kiindulóponthoz kellene visszaérkeznünk kicsit. Nem azért, hogy egy újabb bűnbakot találjunk, csak is azért, hogy ebben a felismerésben feloldjuk magunkat és tovább léphessünk, újraírhassuk a forgatókönyvünket. Néha magam is nevetek már azon, hogy minden az önszeretetünkhöz kapcsol vissza. Semmi sem fog működni az életben enélkül. Mikor megkérdezzük magunktól miért szeretjük Pistit, valójában nincs is igazi kézzel fogható válaszunk rá, amivel ezt megtudnánk magyarázni, és persze a szerelem nem is a tényeken alapszik. Nekem is észre kellett vennem, hogy azt szerettem Pistiben, aki voltam, akkor, amikor vele voltam, mert abban a pillanatban át járt a szeretet, lüktetett bennem, szárnyaltam tőle és az elmém hozzá kötötte ezt az érzést. Pedig nem Pisti műve volt, én voltam képes így érezni. Lehet, hogy Pisti az igazi, nem ezt szeretném megcáfolni. Bárki lehet az igazi, ha mi már igaziak vagyunk önmagunk számára, de amíg ez nem így van, addig Pisti is csak azt fogja az arcunkba tolni, amiről mi nem akarunk tudomást szerezni. Meg kell tanulnunk úgy tekintenünk végre magunkra, ahogyan Pistit látjuk, mert az az igazság, hogy őt pontosan azért szeretjük, mert ilyenkor elkezdünk emlékezni arra, hogy mennyi szeretet van bennünk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez