A nosztalgia örökre szerves része marad az életemnek
Mindannyian más forrásokból merítünk erőt és inspirációt, persze akadnak egyező pontok az életünkben. Én az elmúlt pár évben személy szerint mindig arra a következtetésre jutottam minduntalan, hogy számomra ez a forrás nem más, mint a nosztalgia vibráló képei a fejemben. Az emlékeim. Egy talán már porosodó, de a polcomról soha le nem kerülő, aranyborítással rendelkező könyv.
Volt idő, mikor azt gondoltam, hogy talán káros lehet túl sokat elidőzni a múlt tengerén. Aztán rájöttem, hogy minden bizonnyal nem véletlen lyukadok ki erre a pontra ismételten. Lehet, hogy szenzitív vagyok emocionális téren, vagy egyszerűen csak egy old-school lélekként bolyongok a nagyvilágban. Mindig is csodálattal tekintettem apukám bakelit lemezeire és fáradhatatlan gőzerővel olvastam a régi Agatha Christie, vagy Maupassant könyveit. Meg persze, ne felejtsük el a klasszikus Simon Templar filmeket sem.
És ez nem baj. Egyáltalán nem az. Nincs egy adekvát, konkretizált, kézzelfogható dolog, tevékenység, amelyre bátran mondhatnánk azt, hogy igen, ez kell, hogy erőt adjon, vagy csak ez vihet előrébb. Bizony sokszor bele is futunk abba a végzetes hibába, hogy más emberek, vagy a társadalom által idealizált robotfigurává próbáljuk átalakítani magunkat. Ez pedig veszélyes, mert egy idő után mi is csak egy semmitmondó szalagcímmé válhatunk.
Bármilyen állomáshoz is érek éppen, és bármilyen történést élek meg, a nosztalgia kerekedik felül rajtam. A kislánykori mivoltom, a boldog gyerekkorom, mert igen, boldog gyerekkorom volt és ezért azt hiszem sosem lehet elég hálás az ember, sajnos nem mindenkinek adatik meg. Mert volt hitem, képzelőerőm, terveim, álmaim, és csodás napokat éltem meg a mamámnál a kertben futkározva, vagy a cseresznyefa ágán ücsörögve, miközben arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű, ahogy süt a nap, és arra, hogy egy nap biztosan megváltom majd a világot. Eszembe jutnak a kirándulások a nagypapámmal, hogy valamiféle istenségnek láttam őt, amiért úgy ismert minden környéket, mint a saját tenyerét, amiért ismert minden bogyós gyümölcsöt, bokrot, növényt, állatot.
De visszaemlékszem a tinédzser éveimre is, melyekről úgy hittem, hogy sosem érhetnek véget. Azokra az időkre, amikor úgy véltem, tudom mi a szerelem, vagy a barátság, pedig fogalmam sem volt az életről, vagy az előbb felsoroltak valódi értékéről. Ma már jót mosolygok erre gondolva, de tisztelem is ezeket a tapasztalásokat, hiszen ezek is hozzátettek a fejlődéstörténetemhez.
Mostanában, amikor igazán nehéz időket élek meg, visszanyúlok minden régi töredékért. Az is erőt ad, hogy végre átlátom, a múltban mit miért szenvedtem meg, és hogyan lábaltam ki bizonyos helyzetekből. Ez ad erőt annak kapcsán, hogy tudjam, a jövőben is meg tudom csinálni mindazt, ami előttem áll.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez