A gyilkos perspektívák
Én pedig fogtam a takaróját, és kegyetlenül lehúztam róla, kitéve őt a hidegnek, ami elől egyébként hozzám menekült. Mindezt ideje előtt, amikor még nem az ő érdekét szolgálta. Lehet, hogy ez az egész titkon az én érdekemet szolgálta. Mert nekem volt másik nézőpontom, én a másik szerepébe is bele tudtam képzelni magam. Sokkal komplexebbnek láttam a problémát, nyilvánvalóan többoldalúnak, és ki lennék én, ha nem tenném ezt máris szóvá?
Valószínűleg egy sokkal empatikusabb személyiség.
Rá kell jönnöm, hogy én mindegyik nézőpontot megközelítőleg jól láttam, csak azét az egyét nem, aki az én ajtómon kopogott megértésért. Nem lassítottam le hozzá, és nem értettem meg. Nem tudatosult bennem, hogy valójában mire van szüksége a másiknak, csak rohantam a gyilkos perspektíváimhoz, szókimondóan nyilvánvalóvá téve őket. Így mindent láttam, csak azt az egyet nem. Valójában segítettem? Igazából csak magamra figyeltem, emiatt pedig cserbenhagytam egy törődésre, megértésre érdemest. Hiába bízik bennem, hiába kéri az esetek kilencven százalékában a meztelen véleményem, ott marad az a tíz százalék, amikor is észre kell vennem, hogy nem ezt várja tőlem. Meg kell hallanom, amikor szavakkal is ki mondja, hogy nem kér a számára éppen gyilkos perspektíváimból, hogy azok nem szolgálják a jólétét, és valójában nem kér mást, csak egy kis lelki békét.
Nekem pedig magamba kell néznem, és felülkerekednem. Azt adni, amire szüksége van, nem azt, amihez tulajdonképpen nekem kapcsolódik jó érzésem. Egy kicsit félre tenni a gyilkos perspektívákat, és elővenni a kedves szavakat – felismerni, hogy hogyan vagyok képes szeretni most, aztán megtanulni szeretni egy kicsit másképpen.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez