A biztonságérzet megöli a vágyat?
Két fontos dolog szükséges ahhoz, hogy egy párkapcsolatunkat teljesnek és boldognak érezzük, a szenvedély és az érzelmi biztonság. A szenvedély ahhoz kell, hogy ne szűnjünk meg vágyni egymást, a biztonság pedig ahhoz, hogy átadjam, megadjam, és elkötelezzem magam a társamnak.
Szorongást, bizonytalanságot szül, ha a szenvedély kerül túlsúlyba, ha pedig csupán a biztonság uralja kapcsolatunkat, akkor az unalom a monotonitás őröl fel. A boldog, elkötelezett kapcsolatok lényege a biztonságérzet és a szenvedély egyensúlya.
Esther Perel pszichoterapeuta a fenti egyensúlyvesztésben látja a párkapcsolati krízisek legfőbb okát. Egyrészt igényeljük a kiszámíthatóságot, a stabilitást, a nyugalmat, melyet a biztonságban, a tartós kapcsolatokban kaphatunk meg, másrészt vágyjuk a szenvedélyt, a titokzatosságot, a spontaneitást, ami nem teljesen az előbbiek jellemzője. Az elkötelezett kapcsolatokban az érzelmi biztonság és szenvedély dinamikájának egyensúlyára kellene törekednünk. Az egyensúly nem terem magától, és nehéz folytonosan megújulni, új oldalunkat mutatni, mégis ez fontos ahhoz, hogy ébren tartsuk a szeretetteljes kötődést és a szenvedélyt.
A kifogáskeresés, a „másfelé álmodás” csak annyi jelez, hogy nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt ennek az egyensúlynak a fennmaradásáért. Időnként ki kellene emelkednünk az eddig megszokott, monotonná vált közegből, máshol, merőben más ingerek között lehengerelni, elvarázsolni egymást. Tekintsünk egymásra Férfiként és Nőként az érzelmi biztonság és a feltétlen bizalom mellett időnként nyugodtan lehet az életünkben édes káosz, hódítás, csábítás, és spontán szenvedély.
Egy állandó összepréselődött, fojtó, vállainkba markoló, lépéseket ránk kényszerítő tánc sem kényelmes, vágyjuk a távolságot, a szabad levegőt, és az érzést, hogy időnként mi léphessünk közelebb, szabad akaratból, vágyból, önálló döntéstől vezérelve. A külön töltött időre nagyon is szükség van, ettől még megmarad a varázslatos kettősünk, feltöltődve, egymástól függetlenül szerzett élményekkel érkezünk haza egymáshoz. Egyszer én, másszor a társam a befogadó, élvezi mindazt amivel elárasztom, és én megtanulok elfogadni, kedvelemet lelem abban, amit nyújt. A teljes összekapaszkodás, az állandó közelség tehát nem igazán szerencsés.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez